K. B. Zoltán irományai

Honnan tudod, ki vagy?
Hisz magad sem ismered.
Ki Ő?
Kivé lett,
Vagy ki lehet?
Egy senki,
Névtelen, akaratlan
Rossz akarat.
Cipeled magad,
Döntesz,
Fecsérelsz,
Szeretsz,
Feledsz,
Eltemetsz.
Súlyokat emelsz
Teszel ide-oda,
Döntéseidre bízva.
Magadra maradva mendegélsz,
A múltban remélsz,
És félsz...
S felemészt a kétségbeesés.
Pusztító kérdések marnak,
S egyszer mind fel is falnak.
Büszke vagy büszkék?
Emlékszik vagy remél még?
Szeret vagy szeretett?
Felejtene vagy el is feledett?

Honnan tudod, ki vagy?
Hisz magad sem ismered.
Már rég

Elfelejtetted ki is lehetne belőled.

Zavar a test,
Ha a lélek,
Egy membránra fest.
Feszeng,
Őrjöng,
Máskor elmereng.
Frusztrált belső kényszer
Haragja pusztít,
Eltemet.
Teljes a kontraszt,
Test és lélek,
Ellentétben,
Gyűlölködve élnek.
Belső méreg pusztít,
Taszít,
Majd fedi a felszínt...

A kényszer tánca,
Elnyomott románca,
Viharos önvallomása,
A létnek,
Kicsinyes,
Önpusztító érzésnek.

Zavar a test,
Ha a lélek,
Egy membránra fest...

Kimondatlan szavak lebegnek,
Mint álmatag bárányok az égen.
Égnek,
Földig érnek és kérnek;
Mondj valamit,
Mondj bármit,
Mondj akármit,
Mi szép, mi megszólít,
Mi jelent akármit
A földön s égben,
Mi továbbnyúl
Mindenen,
Minden kicsinyességen.
Az ég kék,
A Nap aranysárga
A fű zöldellő pusztasága,
A szemeid aranylása…
Többet ennél,
Többet, mint gondolnál,
Többet, mint mondanál…
Az égig érő,
Mindent elérő mozzanatnál…
A nyárnál,
Mondj többet minden vágynál!

Hagyj egy perce,
Itt egy gondolat,
Egy el nem múló,
Mégis illanásig tartó mozdulat,
Egy élet,
Egy perc,
Egy terc,
Egy kellem,
Egy elem,
Egy szellem,
Egy tökéletesnek tűnő,
A vágynak eleget tevő
Érzelem…