K. B. Zoltán irományai

Mi változott?
Mi változtatott
Vagy formált
Kinek vagy éppen
Minek állítunk oltárt?
Egy mesebeli rom-várat?
Célt, tervet, törekvéseket,
Hazugságokat és álmokat?
Életet egy életért
Egy tervet feladni
Egy másik talán jobb célért.
Álmokat szakítani szét,
Várakat rombolni,
Egy nyugalmas,
Gondtalan percért.
Küzdelem,
Felejthetetlen elem,
Egy elmebajos tetem.
Hisz halott,
A születéssel együtt
Elhagyott.
S vár,
Hátha újra önmagára talál,
S feltámad.
Halottaiból újra
Mézes-mázas álmokat gyárthat,
S segíthet,
Míg egy életet újra
S visszavonhatatlanul
Félbe nem téphet.
Tüzet gyújt belül,
Mely pusztít,
Mi végleg leépít.
Napok,
Hónapok,
Évek.
Néha semmissé lesznek,
(Azt hiszem, félek.)

Kimerült a lélek,
Kimerült,
Mert lélegzek,
Élek és remélek.
(Túlhajszolt,
Kifacsart,
Túlidealizált valóság.)
Kimerültek az érzelmek,
Kimerültek,
Mert létezek,
Küzdök és remélek.
Szépek,
Túl szépek a képek,
Az álmok,
Miket látok,
Bár gyötrelmesek
Az ébredések.
S minden lélegzettel,
Minden kimondott szóval
Távolabb is kerülnek.
Kapzsi a vágy,
Túl sokat akar,
S én magam keveset.
Hisz többet se én
Se más nem tehet.
Kimerült a test,
Kimerült,
Mert rest,
Már fáradt,
Bár ez késő bánat.
Bűn lenne feledni,
Bűn lenne végleg
Elmenni,
De kimerült minden,
A lelkem, minden érzelmem,
A testem.
Kimerült minden,
Marad ő az egyetlen,
Mi fáradhatatlan,
A szívem.

Körbe-körbe,
Majd szünet...
Mely ütemet,
Megszakítja,
Felváltja,
Egy másodpercnyi
Lélegzet.
Körbe-körbe
Untalan.
Körbe,
Végletekig hajszolva,
Majd folytatva
A sírba.
Körbe-körbe
Haladunk,
Hajszoljuk
Vas és acél
Kovácsolta
Álmunk,
És életünk
Körbe-körbe jár,
Mint egy megállíthatatlan
Átkos adomány,
Miért mindent feladni,
Nem kár.
Csupán magával ránt
Egy nagy ár,
Egy kerék,
Mely csak
Körbe-körbe jár…

Tétek,
Holmi zavaros
Ellentétek.
Kötelékek,
Feleslegesnek tűnő,
Múló érzések.
Hívsz,
Süket vagyok,
Néma, s félszeg.
Majd én hívlak,
Én akarlak,
Úgy, mint Te egykoron,
Fordítottunk
Egy nagyot a harcunkon.
S Te lettél süket,
Majd én ismét néma…
Elfeledte mindenki,
A tét,
Maga a lét,
Mely igazából,
Az örök,
Megfejthetetlen ellentét.
A föld s az ég,
Mely egybeér,
A levegő s víz,
Mely összeér.
Két tét,
Két ellentét,
Két véglet,
S egy közös történet.
Egy szakasz,
Mely azonos,
Egy valós pont.
Vak világ,
Vak, süket valóság.
Halott tétek,
Megmérgezett ellentétek
Játszmája az élet,
Mely az enyészeté lett.
S végleg ellentétek lettek
A tétek,
Az élő ellen-létek.

Néha elfárad a szív,
Megpihen,
Megveti ágyát
Egy borongós
És távol eső szigeten,
Hol mosoly fakad
A könnyből,
Nevetés árad
Minden apró helyről.
Szívdobbanás!
Ez kell ide,
Semmi más.
Egy új dal,
Egy mosolyt csaló,
Egy végletekig tartó,
S megtévesztésig hasonló
Láz,
Egy izomrándulás.
Egy tartós önkínzás,
Egy lélek,
Mit megsebeztek,
Évek,
S tizedek,
Mit százezrek tudnak,
S sejtenek
Egynek,
Egy kiszámíthatatlan rengetegnek.
Késő,
Hogy úgy mondjam,
Késő,
Hogy szóljak!
Már megpihent,
S elfelejtett mindent.
Minden álmot,
Minden életteli valóságot.
S vár,
Elhagyva,
Elhagyatva áll,
Mintha nem lenne kár,
S nem érné semmi,
Csupán a dermesztő
És örök homály.

Egy kép, egy álom,
Vége, hisz nincs mára értelme.
Kódtöredék, egy megfejtetlen
Emlék, egy kellék,
Egy mesés ajándék.
Magad voltál, magadnak akartál,
De múlt egy idő, relatív,
Jött egy idő, múlt s jövő,
Egy-egy rossz szerető…
Egy kép, egy álom,
Egy elme,
Minek véges a türelme,
Hisz elment igazán az esze.
Pánik!
Csupán ennyi látszik.

Volt egy múlt,
Mi mára
Teljesen elmúlt.
Egy folyam,
Mi más,
Mi,
Teljesen más
Szívdobbanás.
Más érzések,
Új szemfényvesztések,
Mik a múltból erednek,
De igazán
A jövőé lesznek!
Volt egy múlt,
Mi mára
Teljesen elmúlt!
Új élet,
Új remények,
Új szerelmek,
Új tévedések.
Kivetkőznék,
Elbújnék,
De nem lehet,
Megtalálnak
Az új kísértetek,
Kik segítenek,
Kik óvnak a bajtól,
Minden rossz gondtól!
Állj, én kérlek!
Hagyj újból,
Hogy visszatérjek!
Új alak,
Új temérdek
Rossz akart,
Hagyj újra,
Hogy önmagam legyek!

Volt egy múltbéli talány,
Ki nem én volnék,
S nélküle most nem lennék.
Volt egy arc,
Egy test,
Egy igazi!
Egy valóban más,
Mint én volnék,
Ki nélkül,
Most tényleg nem lennék.
Volt egy igazi gondolat,
Kit elvetett egy sokkal
Vadabb és igazabb akarat.
Voltam én és Ő,
Egy valódi teremtmény,
Egy igaz való,
Valóban a teremtőnek való!
S lettem én,
A tűz és víz,
Ki nem lett jó,
Nem lett igazi íz
Sokaknak,
A legtöbb igaz gondolatnak.
De én lettem,
S több ez,
Mit valaha is tehettem.
Küzdöttem a valóért,
Az igazság szerint
Nekem valóért.
Álmodtam, éltem,
De még sincs miért élnem,
Ha volna,
Én lettem volna,
A gondolat,
A valós, igaz akarat.
A tűz és nem a víz,
Mely elmos mindent,
Elmos minden kincset.
Ez lettem én;
A tűz és víz,
Mely felülmúl mindent,
A szürke középszerűséget!

Van, amikor megáll az idő
Egy percre,
Egy másodpercre.
Elfárad,
S neked támad.
Lefegyverez,
S egy pillanatra
Minden oly tökéletes lesz.
Majd vége,
S talán elfeleded örökre.
Majd kéred,
Hogy jöjjön,
Kéred újra egy percre,
Egy tökéletes másodpercre.
De makacs az idő.
Néha mutatóba,
Egy szemfényvesztés
Erejéig eljő,
S ez az erő,
Ez a vad délibáb
Örök elégedetlenséget,
Majd fejeket vág
És szeg,
Nehogy elfelejtsd,
Hogy ezt  a percet,
Kinek köszönhetted.

Egy cseppfoltos képen
Vándorol
Üstökén a lélek.
S lézeng.
Keresi foltját,
Teljesítené szürreális,
Mohó álmát.
Alig látszó fények,
Halott, szürke képek,
Merengő,
Szinte a semminek tetsző
Átlagos lények.
Egyszer volt egy lélek,
Kinek nem kellett volna más,
Csupán csak színek.