K. B. Zoltán irományai

 

Magányra vágyok, s az erdő megadja ezt nekem. Egyedül sétálok céltalanul egy kis ösvényen, ez vezet, s csak ő tudja, merre jutok. A szél nem fúj, csak a durva lépteim zavarják a teljes nyugalmat, a békességet. A nap korongja egyre halványabban világítja be az előttem álló akadályokat, már teljes a sötétség s félek, hisz tudom eltévedtem és az éjszakát itt egyedül kell eltöltenem. Hisz ezt akartam; a magányt, egy kis szünetet a rohanó életemben, s rátalálni újra önmagamra. Keresnem kell valamilyen menedéket, ahol meghúzhatom magam ezen az éjszakán.
Már szinte az orromig sem látok el, csak sejtem a kis ösvényt, csak sejtem az utat, melyre eddig támaszkodtam. Egyre gyorsabban sietek az ismeretlen felé, a szívem vadul dobog, érzem elhagyott minden, csak magamra számíthatok itt a sötétben.
De állj! Egy hirtelen mozdulat, egy szempillantás és rájöttem itt van Ő, kit eddig oly sokáig kerestem. Beléütköztem az úton. Beszélgetve folytatjuk utunkat, együtt sokkal könnyebb együtt sokkal szebbnek látom még a hűs, kietlen erdőt is.
Valamilyen fény dereng az út végén; egy vadászházikó kültéri lámpája pislákol az éjszakában. A ház teljesen üres, mint minden más ezen a vidéken, csak mi vagyunk. A tűz meghitten ropog a kandallóban, s sejtelmesen bevilágítja a kis helyiséget.
Tökéletesnek látom Őt, de nem veheti észre, hisz tudom, baj lenne belőle. Csak beszélgetünk, de oly jó, vígan úszok a szavai tengerében. A fáradságunk legyőz minket, nem küzdhetünk. Felálltunk s egymásra találtunk: Egy tökéletesnek tűnő pillanat, s nem emlékszem már másra csak egy csókra, s egy apró kis szóra: Szeretlek!