K. B. Zoltán irományai

     Rezeg a telefon, még nem fogom fel mi történik velem, még szeretném a második tökéletes életemet élni, de nem hagyja. Makacsul és hajthatatlanul próbálja szétzúzni álmaim, küzdök ellene, mert nem szeretnék  visszacsöppenni a komor és szürke valóságba. Végre feladja, de én tudom, hogy nem végleg. Mostmár csak egyetlen dologra tudok gondolni. Tudom, odalent a konyhában már a reggeli vár rám. Végre egy cél, amiért érdemes felkeni. Nagynehezen elhagyom a puha és  biztonságot jelentő ágyamat, nehéz volt, de tudom ma este visszatérek és újra vágyaimé és az álmaimé a főszerep. Miközben erre gondolok észreveszem, hogy az ajtóm előtt állok és hezitálok, mégis határozottan nyomom le a kilincset, ezzel utat engedve az újabb remények vagy estleg csalódásnak. A reggeli után eltelik egy vontatott fél óra. Mindennel kész vagyok, még az elaludt hajamat is sikerült művészien már-már szinte tökéletesen elkészítenem. Végre indulhatok. Az ajtót kinyitva megérint a tél csípős keze, a szél szétzilálja hajam, de nem foglalkozok most ezzel érzem ma vmi új vár rám...