K. B. Zoltán irományai

Egy kép, egy álom,
Vége, hisz nincs mára értelme.
Kódtöredék, egy megfejtetlen
Emlék, egy kellék,
Egy mesés ajándék.
Magad voltál, magadnak akartál,
De múlt egy idő, relatív,
Jött egy idő, múlt s jövő,
Egy-egy rossz szerető…
Egy kép, egy álom,
Egy elme,
Minek véges a türelme,
Hisz elment igazán az esze.
Pánik!
Csupán ennyi látszik.

Volt egy múlt,
Mi mára
Teljesen elmúlt.
Egy folyam,
Mi más,
Mi,
Teljesen más
Szívdobbanás.
Más érzések,
Új szemfényvesztések,
Mik a múltból erednek,
De igazán
A jövőé lesznek!
Volt egy múlt,
Mi mára
Teljesen elmúlt!
Új élet,
Új remények,
Új szerelmek,
Új tévedések.
Kivetkőznék,
Elbújnék,
De nem lehet,
Megtalálnak
Az új kísértetek,
Kik segítenek,
Kik óvnak a bajtól,
Minden rossz gondtól!
Állj, én kérlek!
Hagyj újból,
Hogy visszatérjek!
Új alak,
Új temérdek
Rossz akart,
Hagyj újra,
Hogy önmagam legyek!

Volt egy múltbéli talány,
Ki nem én volnék,
S nélküle most nem lennék.
Volt egy arc,
Egy test,
Egy igazi!
Egy valóban más,
Mint én volnék,
Ki nélkül,
Most tényleg nem lennék.
Volt egy igazi gondolat,
Kit elvetett egy sokkal
Vadabb és igazabb akarat.
Voltam én és Ő,
Egy valódi teremtmény,
Egy igaz való,
Valóban a teremtőnek való!
S lettem én,
A tűz és víz,
Ki nem lett jó,
Nem lett igazi íz
Sokaknak,
A legtöbb igaz gondolatnak.
De én lettem,
S több ez,
Mit valaha is tehettem.
Küzdöttem a valóért,
Az igazság szerint
Nekem valóért.
Álmodtam, éltem,
De még sincs miért élnem,
Ha volna,
Én lettem volna,
A gondolat,
A valós, igaz akarat.
A tűz és nem a víz,
Mely elmos mindent,
Elmos minden kincset.
Ez lettem én;
A tűz és víz,
Mely felülmúl mindent,
A szürke középszerűséget!