K. B. Zoltán irományai

Elfogott egy különös érzés, átakarom élni, részese akarok lenni minden mozzanatnak, ami itt történik. Egy pillanatig sem haboztam, szinte ösztönösen rohantam végig a labirintusnak tűnő épületen és ott álltam az ajtó előtt, ami elválasztott az áhított ismeretlentől. Kinyitottam hát, lélegzetvisszafojtva léptem ki egy hatalmas térre.
De vajon mi történt? Hová tűntek a házak a szobrok és a piramisok?
Minden szerte foszlott; az aranyló homok már csak kopár föld, a fáraók nyughelyei már a képzeleteimben léteznek tovább,s a Nílus csörgedező patak csupán. Soha nem éreztem magam ennyire meggyötörve, mintha minden álmomat elfújta volna a szél.
Úgy érzem a tökétetes helyet soha nem lelem már...

Kilépek az erkélyre, s elém tárul Egyiptom csodálatos látványa. Az aranyló homokból kimagasló épületek az ámulatba ejtenek. Részletesen szemügyre veszem őket, de nem tudok betelni a rengeteg ábrával és szoborral tarkított építménnyel. Minden olyan gyönyörű és tökéletes. Közelebb lépek a Nap melegével áthatott padlón az erkély széléhez, s a távolban megpillantom a régmúlt korok fáraóinak égbe törő  piramisait, de egy még nincs készen, a munkások testi erejük legjavát adva görgetik a gigászi tömböket a megfelelő helyre. Még annyi munka van hátra, még annyi áldozat és fájdalom, de megéri küzdeni a célért. Szinte magaménak érzem a gyötrelem édes fájdalmát. Ó és a Nílus,- az Élet egyetlen forrása, nélküle csak kietlen sivatag lenne e táj -most csak szeliden hömpölyög a végzete felé. Olyan idegen e táj, mégis otthon érzem magam. Ez az, amire mindig is  vágytam, a tökéletes hely.