K. B. Zoltán irományai

Eljött ma hozzám, betért és kíséri álmom ma éjjel. Boldogan elcsevegnék Vele, de átveszem, azonosulok az érzéssel, mit képvisel, nem tehetek ellene semmit sem. Csak nézek némán, mélyen elmerülök, teljesen kizárom a külvilágot, csak Ő és én vagyunk. Leírhatatlan érzés, soha el nem mondható. A teljes tehetetlenség kerít hatalmába, csak egy kis porszem vagyok, s semmit nem tehetek, nem törhetek ki, nem érzem magam képesnek erre. Utazok érzelmeim hullámán, mely sodor az egyik parttól a másikig, soha nem köthetek ki, reménytelen vágyódás ez a boldogság felé. Elküldeném, de nem tudom, maradnia kell, tanulnom kell tőle, okulnom kell. Lelkiismeretesen tanít, mit hogyan kéne csinálnom, de nem megy, az élet nem engedi, az emberek nem engedik, csak folytonosan akadályokba ütközök. Teljes a sötétség, mozdulni nem tudok, segít megtalálni egy utat, mit jónak lát, nekem mégis terhes ez az út, szabadulni akarok már, elfutni előle, úgy érzem tanultam már eleget. Olyan sokszor látogat meg, ellenőriz engem, irányítani próbál, most is azért jött, uralkodni. Minden alkalommal eléri célját, bármit is teszek.
Azt hiszem még nem mutattam be, teljesen elkalandoztam, bemutatom Nektek, mai kísérőm nem más, mint a Szomorúság.