Minden szürke,
Halvány való,
Egy tükör,
Élettelen.
Önvallomás,
De hamis,
Semmirekellő,
ABSZURD,
Élettelen.
Mégis eleven,
Saját,
Kellemetlen,
Abszurdul élettelen.
Saját, de mégis
Meghurcolt,
Szétcincál,
Élettelen.
ABSZURD
Az élet,
A saját,
Meghurcolt,
Szétcincált,
Élettelen;
ÉLET
Honnan tudod, ki vagy?
Hisz magad sem ismered.
Ki Ő?
Kivé lett,
Vagy ki lehet?
Egy senki,
Névtelen, akaratlan
Rossz akarat.
Cipeled magad,
Döntesz,
Fecsérelsz,
Szeretsz,
Feledsz,
Eltemetsz.
Súlyokat emelsz
Teszel ide-oda,
Döntéseidre bízva.
Magadra maradva mendegélsz,
A múltban remélsz,
És félsz...
S felemészt a kétségbeesés.
Pusztító kérdések marnak,
S egyszer mind fel is falnak.
Büszke vagy büszkék?
Emlékszik vagy remél még?
Szeret vagy szeretett?
Felejtene vagy el is feledett?
Honnan tudod, ki vagy?
Hisz magad sem ismered.
Már rég
Elfelejtetted ki is lehetne belőled.
Zavar a test,
Ha a lélek,
Egy membránra fest.
Feszeng,
Őrjöng,
Máskor elmereng.
Frusztrált belső kényszer
Haragja pusztít,
Eltemet.
Teljes a kontraszt,
Test és lélek,
Ellentétben,
Gyűlölködve élnek.
Belső méreg pusztít,
Taszít,
Majd fedi a felszínt...
A kényszer tánca,
Elnyomott románca,
Viharos önvallomása,
A létnek,
Kicsinyes,
Önpusztító érzésnek.
Zavar a test,
Ha a lélek,
Egy membránra fest...
Kimondatlan szavak lebegnek,
Mint álmatag bárányok az égen.
Égnek,
Földig érnek és kérnek;
Mondj valamit,
Mondj bármit,
Mondj akármit,
Mi szép, mi megszólít,
Mi jelent akármit
A földön s égben,
Mi továbbnyúl
Mindenen,
Minden kicsinyességen.
Az ég kék,
A Nap aranysárga
A fű zöldellő pusztasága,
A szemeid aranylása…
Többet ennél,
Többet, mint gondolnál,
Többet, mint mondanál…
Az égig érő,
Mindent elérő mozzanatnál…
A nyárnál,
Mondj többet minden vágynál!
Hagyj egy perce,
Itt egy gondolat,
Egy el nem múló,
Mégis illanásig tartó mozdulat,
Egy élet,
Egy perc,
Egy terc,
Egy kellem,
Egy elem,
Egy szellem,
Egy tökéletesnek tűnő,
A vágynak eleget tevő
Érzelem…
Mi változott?
Mi változtatott
Vagy formált
Kinek vagy éppen
Minek állítunk oltárt?
Egy mesebeli rom-várat?
Célt, tervet, törekvéseket,
Hazugságokat és álmokat?
Életet egy életért
Egy tervet feladni
Egy másik talán jobb célért.
Álmokat szakítani szét,
Várakat rombolni,
Egy nyugalmas,
Gondtalan percért.
Küzdelem,
Felejthetetlen elem,
Egy elmebajos tetem.
Hisz halott,
A születéssel együtt
Elhagyott.
S vár,
Hátha újra önmagára talál,
S feltámad.
Halottaiból újra
Mézes-mázas álmokat gyárthat,
S segíthet,
Míg egy életet újra
S visszavonhatatlanul
Félbe nem téphet.
Tüzet gyújt belül,
Mely pusztít,
Mi végleg leépít.
Napok,
Hónapok,
Évek.
Néha semmissé lesznek,
(Azt hiszem, félek.)
Kimerült a lélek,
Kimerült,
Mert lélegzek,
Élek és remélek.
(Túlhajszolt,
Kifacsart,
Túlidealizált valóság.)
Kimerültek az érzelmek,
Kimerültek,
Mert létezek,
Küzdök és remélek.
Szépek,
Túl szépek a képek,
Az álmok,
Miket látok,
Bár gyötrelmesek
Az ébredések.
S minden lélegzettel,
Minden kimondott szóval
Távolabb is kerülnek.
Kapzsi a vágy,
Túl sokat akar,
S én magam keveset.
Hisz többet se én
Se más nem tehet.
Kimerült a test,
Kimerült,
Mert rest,
Már fáradt,
Bár ez késő bánat.
Bűn lenne feledni,
Bűn lenne végleg
Elmenni,
De kimerült minden,
A lelkem, minden érzelmem,
A testem.
Kimerült minden,
Marad ő az egyetlen,
Mi fáradhatatlan,
A szívem.
Körbe-körbe,
Majd szünet...
Mely ütemet,
Megszakítja,
Felváltja,
Egy másodpercnyi
Lélegzet.
Körbe-körbe
Untalan.
Körbe,
Végletekig hajszolva,
Majd folytatva
A sírba.
Körbe-körbe
Haladunk,
Hajszoljuk
Vas és acél
Kovácsolta
Álmunk,
És életünk
Körbe-körbe jár,
Mint egy megállíthatatlan
Átkos adomány,
Miért mindent feladni,
Nem kár.
Csupán magával ránt
Egy nagy ár,
Egy kerék,
Mely csak
Körbe-körbe jár…
Tétek,
Holmi zavaros
Ellentétek.
Kötelékek,
Feleslegesnek tűnő,
Múló érzések.
Hívsz,
Süket vagyok,
Néma, s félszeg.
Majd én hívlak,
Én akarlak,
Úgy, mint Te egykoron,
Fordítottunk
Egy nagyot a harcunkon.
S Te lettél süket,
Majd én ismét néma…
Elfeledte mindenki,
A tét,
Maga a lét,
Mely igazából,
Az örök,
Megfejthetetlen ellentét.
A föld s az ég,
Mely egybeér,
A levegő s víz,
Mely összeér.
Két tét,
Két ellentét,
Két véglet,
S egy közös történet.
Egy szakasz,
Mely azonos,
Egy valós pont.
Vak világ,
Vak, süket valóság.
Halott tétek,
Megmérgezett ellentétek
Játszmája az élet,
Mely az enyészeté lett.
S végleg ellentétek lettek
A tétek,
Az élő ellen-létek.
Néha elfárad a szív,
Megpihen,
Megveti ágyát
Egy borongós
És távol eső szigeten,
Hol mosoly fakad
A könnyből,
Nevetés árad
Minden apró helyről.
Szívdobbanás!
Ez kell ide,
Semmi más.
Egy új dal,
Egy mosolyt csaló,
Egy végletekig tartó,
S megtévesztésig hasonló
Láz,
Egy izomrándulás.
Egy tartós önkínzás,
Egy lélek,
Mit megsebeztek,
Évek,
S tizedek,
Mit százezrek tudnak,
S sejtenek
Egynek,
Egy kiszámíthatatlan rengetegnek.
Késő,
Hogy úgy mondjam,
Késő,
Hogy szóljak!
Már megpihent,
S elfelejtett mindent.
Minden álmot,
Minden életteli valóságot.
S vár,
Elhagyva,
Elhagyatva áll,
Mintha nem lenne kár,
S nem érné semmi,
Csupán a dermesztő
És örök homály.
Egy kép, egy álom,
Vége, hisz nincs mára értelme.
Kódtöredék, egy megfejtetlen
Emlék, egy kellék,
Egy mesés ajándék.
Magad voltál, magadnak akartál,
De múlt egy idő, relatív,
Jött egy idő, múlt s jövő,
Egy-egy rossz szerető…
Egy kép, egy álom,
Egy elme,
Minek véges a türelme,
Hisz elment igazán az esze.
Pánik!
Csupán ennyi látszik.