K. B. Zoltán irományai

Betondzsungel, városi forgatag, közösségi közlekedés, természet. Egy kiragadott pont csupán a város. Egy szelete a múltnak, mit képünkre formáltunk, mit természetellenesen magunknak nyilvánítottunk. A természet keresi az utat, a fény felé vágyik, majd kitör minden lehetséges módon. Eláraszt bennünket a levegő, elharapódzik minden aprócska fűszál egy gondozatlan területen. A felszínre tör minden gyökér, minden ami a földből keres utat, utat a betonrengeteg között. Kell, hogy lásd ezeket a kis örömöket, ezeket a számunkra abnormális naturális foltokat a világban, a városban, egy-egy ponton, ahol odébb állsz, ahol elhaladsz. Kicsiny próbálkozása ez a valóságnak, melynek magad is részese vagy. Tarts lépést, vedd fel a ritmus, még akkor is ha túlontúl mozgalmas, vagy éppen a maga nemében lassú e tánc. Lépj vissza párat, haladj előre azon az úton, mi túl mutat rajtad. Többek vagyunk fizikális valónknál, materiális mivoltunknál. Képesek vagyunk olyat, alkotni, mi nem mindennapos, mi meglepő és tartós. Ne maradjunk meg a Maslow-piramis alján, legyen utunk az önmegvalósítás, a teljes individuum felé. Aprócska fűszálak vagyunk mi mind egy nagy mesterséges világ kellős közepén.

Fordított világba lépek,
Fordított, mégis
Oly csodálatos képek,
Emlékek,
Miket magam mögött hagyok,
A tükröm számomra
Tökéletes oldalán bandukolok
Tovább a sárga útig,
S untig
Elég, hogy éljek én,
Boldogan ott életem végéig.
Vele, a fordított valóddal,
A nekem valóval.
Visszanézek utánad,
S elönt a bánat,
De velem vagy újra,
Velem egy hosszú útra.
Az alteregód egy csoda,
S elvisz oda,
Hová, Te álmodban sem
Gondoltad volna.
Szívemben mégis érzem a hiányt,
Egy apró részem visszaránt
A valóságba,
Hozzád újra!
Ragadd meg a kezem,
Húzz vissza, Szívem!
S ne ringass álomba,
A romlott, tökéletes világba!

 

Olyan sokszor gondoltam arra, hogy milyen ereje lehet egy tükörnek. Lehet egy párhuzamos élet forrása, amiben szintén mi magunk vagyunk a „szereplők”. 

Mivel nekem ez az élet túlságosan elnyűtt, hiábavalónak tűnt, hát miért ne lehetne a másik szebb, vagy akár élhetőbb?
Megtalálni a párt újra, aki itt már elhagyott, maga a tökéletesség, mégis rá kell ébredni, hogy ez a valóság és itt kell kitaposni az utunkat és itt kell megtalálni azt az embert, aki elhozza a boldogságot…

Ha olvasod (B.)… Kérlek, próbáld megérteni a sorokat, mert hatalmas érzések vannak bennük!

Változik az élet körülöttem, hát én is változom vele. Nem maradhatok meg mindig egy folyamat kellős közepén, sodródok hát az árral.
Megváltoztatom a blog struktúráját. Nemcsak versek lesznek, hanem apró gondolatfoszlányok, melyek akár magyarázzák vagy kiegészítik majd egy-egy vers, gondolattartalom mondanivalóját.
Sokan dicsértek az irományaim miatt, de volt, aki teljesen más képet festett le rólam a versek alapján, úgy, hogy tisztában van a tulajdonságaimmal, tisztában van azzal, ki is vagyok én. Ezt nem szeretném, hogy rossz kép alakuljon ki rólam, egy hamis álca mögé bújtassanak az emberek akár ismeretlenül is.
Ennek vége. Egy új korszak kezdődik!

 

Van nekem egy nagy titkom,
Hogy az én jó barátom
Csodálatos,  óriási varázsló.

Képes varázsolni,
le tudja a Napot a Földre
Hozni.

Nem is tudja, mi lenne,
Ha nem lenne,
Emberek tömegének a szíve
Üres lenne.

Mert nem lenne a barát,
Ki varázsolni tud,
Sosem érezném ezt a
Biztonságot.

A Napot közéd varázsolja
Írásaival,
Mosolyt csal az arcodra
Gondolataival.

Remélem, sosem felejti,
Hogy Küldetése van!
S én büszkén mondhatom:
Nekem varázsló barátom
Van!

 

Köszönöm Szépen Vivijean!:)(K)

 

Magányra vágyok, s az erdő megadja ezt nekem. Egyedül sétálok céltalanul egy kis ösvényen, ez vezet, s csak ő tudja, merre jutok. A szél nem fúj, csak a durva lépteim zavarják a teljes nyugalmat, a békességet. A nap korongja egyre halványabban világítja be az előttem álló akadályokat, már teljes a sötétség s félek, hisz tudom eltévedtem és az éjszakát itt egyedül kell eltöltenem. Hisz ezt akartam; a magányt, egy kis szünetet a rohanó életemben, s rátalálni újra önmagamra. Keresnem kell valamilyen menedéket, ahol meghúzhatom magam ezen az éjszakán.
Már szinte az orromig sem látok el, csak sejtem a kis ösvényt, csak sejtem az utat, melyre eddig támaszkodtam. Egyre gyorsabban sietek az ismeretlen felé, a szívem vadul dobog, érzem elhagyott minden, csak magamra számíthatok itt a sötétben.
De állj! Egy hirtelen mozdulat, egy szempillantás és rájöttem itt van Ő, kit eddig oly sokáig kerestem. Beléütköztem az úton. Beszélgetve folytatjuk utunkat, együtt sokkal könnyebb együtt sokkal szebbnek látom még a hűs, kietlen erdőt is.
Valamilyen fény dereng az út végén; egy vadászházikó kültéri lámpája pislákol az éjszakában. A ház teljesen üres, mint minden más ezen a vidéken, csak mi vagyunk. A tűz meghitten ropog a kandallóban, s sejtelmesen bevilágítja a kis helyiséget.
Tökéletesnek látom Őt, de nem veheti észre, hisz tudom, baj lenne belőle. Csak beszélgetünk, de oly jó, vígan úszok a szavai tengerében. A fáradságunk legyőz minket, nem küzdhetünk. Felálltunk s egymásra találtunk: Egy tökéletesnek tűnő pillanat, s nem emlékszem már másra csak egy csókra, s egy apró kis szóra: Szeretlek!

 

 

Ragadd meg a tollat, s a percet,
 Mellyel minden szebb és jobb lehet.
 Sződd tovább az életed fonalát,
 Az életed mesebeli folytatását.

A boldogság már vár Rád,
 Csak írj tovább kérlek Téged.
 Hidd el van még szép és jó,
Mi ebben az életben Téged illet!

Egy mesebeli modern story,
Ami csak a Tiéd lehet,
Csak írj tovább, írj bele mindent,
Mitől boldog lehet egy egész élet.

Én Veled vagyok, segítek,
Kiegészítek, javítok, s kérek.
Vedd kezedbe a sorsod, fogd erősen,
S el ne engedd soha sem.

 

Közeleg a tavasz, szívemnek most csak ez jelent teljes vigaszt. A természet felébred mélabús álmából, a boldogság beköszönt, ó csak jönne már, csak lenne már itt. Egy perc sem kéne, megérezném jöttének első jeleit. A falevelek csalafinta játéka a széllel. A mézillatú virágok bódító illata megrészegít, kényszerít, minden jóság, s szelíd érzelem, ezt akarják ők, romló világunkat, szebbé boldoggá tenni.  Élvezhetjük a napsütést, a madarak víg csiripelését, a lágy mesteri dallamokat. Visszatérnek hosszú útjukról a költöző kis utazók, hisz nem mulaszthatják el, nem maradhatnak le a természet csodájáról, ők is részei, s ezt átélni élvezet.
Élvezni, magunkba szívni a tavasz friss illatát, átélni az apró örömöket. Teljes az izgalom, már alig bírom kivárni, minden rezdülésemmel várom, de minden nap csak kínzó fájdalom; kinézek; az ablakom árnyékában nem látok mást csak a haldokló Természet gyötrő pillantását.  Legyen már vége, jöjj, csak Te vagy ki enyhítheti e szenvedést.
Álmaiban csak Te jelentesz vigaszt, most gyere újra, mentsd meg, segíts, hisz benned minden reményem.

…Ösztönösem, s vakon követem, sodródok a megérzéseimmel. Eljutattak az otthonig, mi nekem csak az élet üres színtere.  Magasztosan és büszkén ácsorog, tekintélyt parancsol magának, még a teljes sötétségben is.
Gyorsan átviharzok a kihalt házon és bemegyek a szobámba. Egyből rabul ejtett az álom. Már otthon vagyok, itt mindenem megvan, ami csak kell.
Napfénnyel bevilágított szoba ébresztget, az utolsó sugarak. Ennek ellenére kialvatlanul ébredek. A tegnapi séta olyan távoli, már homályosan él az emlékezetemben tovább. Mára semmi tervem, nem tudom, mit kezdjek magammal, s hogy mit csinálhatnék. Megint a szokásos egyedüllét.
Kimegyek a parkba, talán összehoz majd a sor valakivel, hisz ki tudja. Teljes önbizalommal indulok útnak; mintha tegnap óta egy hónap telt volna el. Mindent hó borít. Újra egy szavakba önthetetlen látvány, mely teljesen rabul ejt. Nem szeretnék áradozni, s üres fecsegésnek tűnő leírással szolgálni, ez teljesen felesleges. Csak a látvány tudja visszaadni az érzést, mi magával ragad, s túlrepít a valóság oly határos végletein túl.
A park teljesen elfelejtve már, ismét elragadt egy rossz szokás; nem vagyok ura testemnek. Csak elhatározás csupán, s vége, de gyenge vagyok és fejet hajtok. Mintha érzésiem már rég felülkerekedtek volna, már rég egy másik életet él, s én csak egy közvetítő vagyok a két világ között.
Valamilyen szerencse folytán eljutottam a parkba, mely kihalt, egy kóbor lélek sem tisztelt meg jelenlétével. Mit is vártam, nem csüggedek el, megszokott jelenség, bár magányomban sem vagyok önmagam, a teljesen önállóság, melyet nem lelelem. Bárhogy keresem, kutatom, könnyedén játszik, s elbújik előlem, pedig semmi tartani valója nincs. Sóvárgok utána, mely az egész életemre rányomja bélyegét.
Hihetetlen, egy újabb természetbe menekülős, elmerengős nap. Kezdem unni, kezdek beleőrülni, de mit tehetnék, nem parancsolhatok dacos érzelmeim gigászi hullámainak, kevés vagyok.
De holnap új nap, s minden megváltozik, a nagy változás, mely örömmel, s izgalommal tölt el. Teljes nyugtalanság honol, mely nem hagy nyugodni, minden percben zavar, sürget és egy szakadék peremére sodor. Az adrenalin isteni érzése, soha el nem mondható, csak tapasztalható. A holnap vár, dacosan küzdök az idővel, most mégis mély álom uralja testem.

Eljött ma hozzám, betért és kíséri álmom ma éjjel. Boldogan elcsevegnék Vele, de átveszem, azonosulok az érzéssel, mit képvisel, nem tehetek ellene semmit sem. Csak nézek némán, mélyen elmerülök, teljesen kizárom a külvilágot, csak Ő és én vagyunk. Leírhatatlan érzés, soha el nem mondható. A teljes tehetetlenség kerít hatalmába, csak egy kis porszem vagyok, s semmit nem tehetek, nem törhetek ki, nem érzem magam képesnek erre. Utazok érzelmeim hullámán, mely sodor az egyik parttól a másikig, soha nem köthetek ki, reménytelen vágyódás ez a boldogság felé. Elküldeném, de nem tudom, maradnia kell, tanulnom kell tőle, okulnom kell. Lelkiismeretesen tanít, mit hogyan kéne csinálnom, de nem megy, az élet nem engedi, az emberek nem engedik, csak folytonosan akadályokba ütközök. Teljes a sötétség, mozdulni nem tudok, segít megtalálni egy utat, mit jónak lát, nekem mégis terhes ez az út, szabadulni akarok már, elfutni előle, úgy érzem tanultam már eleget. Olyan sokszor látogat meg, ellenőriz engem, irányítani próbál, most is azért jött, uralkodni. Minden alkalommal eléri célját, bármit is teszek.
Azt hiszem még nem mutattam be, teljesen elkalandoztam, bemutatom Nektek, mai kísérőm nem más, mint a Szomorúság.

Azt kérdezték tőlem, miért nem magamról írok. Teljesen igaz, hogy a blog nincs tele az életem történéseinek leírásával, ugyanakkor minden egyes bejegyzés kötődik hozzám így vagy úgy. Lehet akár fikció, akkor is ott van elrejtve a sorok között minden, mit érzek.  
Hát eleget teszek a kérésnek, megpróbálom szavakba önteni az érzelmeim;
Nagyon nehéz a helyzetem, ugyanis néha magamon sem tudok eligazodni. Mostanában a barátságon töprengek.
 Mit is jelent?
 Mindenekelőtt a barátságnak a legfőbb alapja az őszinteség, ha ez hiányzik, akkor nemcsak a barátunknak hazudunk, hanem magunknak is.  Olyan fontos lenne egy baráttal megbeszélni az adódó problémákat és gondokat, én próbálok mindig erre törekedni, de ha egy barát titkolózik és hallgat, akkor én miért osszam meg az életem egy kis részét vele?!  Sajnos ez a barátság egy sablonos történetté válhat, ugyanis ez is két emberről szól.  
Sok barátság elromlása játszódott a szemem előtt, rengeteg oka lehet és volt ennek. Én nem szeretnék ebbe a hibába esni, nem szeretnék számomra fontos személyeket elveszíteni…