K. B. Zoltán irományai

Sajnálom az Őszi szelet,
Elveszi mindenkitől az Életet.
Nem ismeri, még hallomásból sem,
A tavaszi pacsirta lágy énekét,
Nem hallotta Ő a nyár hangját,
Mikor kurjongat, vadul vágtat,
Táncol a napsütötte réteken,
S szélsebesen örömet ad,
De észre sem veszem, amikor
Mosolyt csal arcomra! – Ezt csak vígan
Élvezem. Igen, én Őt szeretem!
A végtelen séták a lombok alatt
Oly késői órán. – Már-már beleszerettem.
A szerelem, igen a nyár
A Te hazád, itt szárnyra kelsz,
Szabadon repülhetsz,
Mint a madár, de jön az Ősz,
Költözöl Te is velük, elmész
Messzire, de nem örökre!
Vigasz, hogy az Ősz egy múló állapot,
Mi csodás, lássuk be,
Hisz a természet álmodik,
Mint mi egy csöndes éjjelen,
Magában ábrándozik,
Egy képzeletbeli szigeten.