K. B. Zoltán irományai

Unalom űz az álmaim mélyére,
Boldog vagyok egy percre,
Egy csodás életre talán, de vége.
Minta a szél elfújta volna a gondolatom,
Elhagyta volna agyam a pillanatnyi elmebajom.
Színes angyali képek,
Eltévedt jövőbeli emlékek,
Rám csak bajt hoztatok!
Dobog a szívem, együtt dobban
A világgal, együtt érez
Az emberek millióinak nagy bajával.
Nem hiszek többé, elég a mese,
Minden elmét formáló gondolatból pattanó eszme!
Ne ígérj, nem bízok már,
A két szemem legyen az ítélő-pár.
Változik az élet, s én falevél vagyok,
Zöldellek, sárgulok, majd végül lehullok.
Ismerem az élet fájdalmát,
Így megadom Neked a boldogság kulcsát.
Ha kell, küzdj, harcolj érte!
Elég már a sok szó,
A hazugság, ha kell, adj valamit,
Ne kergess egy álmot,
A valóságban tegyél érte!
Becsukom a könyvet, a mese tárházát,
Bezárok egy világot, meghasad a szívem,
S így elvesztettem minden reményem!

Bódító, szívet melengető ünnepek,
Eltűntetek, itt hagytatok, vége.
Itt vagyok az élet új kapujában, vár rám.
Kátrányos füst szállj el tőlem,
Hagy érezzelek, tisztán Téged,
Újra, hagy élvezzelek, szeresselek,
Talán úgy, mint még soha.
Adj erőt, felejtesd a kínokat,
A harcok adta sebeket,
Ölelj át, járd át a testem Te égi szellem,
Te Új Évi szellő, hozd ide nekem újra a szerelmet.
Elválni nehéz, feledni a csodát, emészt a vágy,
Elszomorít a nagy távolság.
De új kártyákkal játszunk, s én keverek,
Meg van az esélye, hogy most végre én nyerek.
Éreztesd, hogy szeretsz, adj vigaszt, reményt,
Egy életre szóló nyereményt.