K. B. Zoltán irományai

Vesztessel fogad a halál,
Amolyan szerencsejáték gyár.
Szimpla nyerőgép,
Bedobált érmék,
Mik évek,
Elfecsérelt érzelmek.
A fogadalom örök,
Szinte futószalagon pörög.
Kinek kell ez a játék,
Mit ér az "ajándék"?
Minden ok-okozat,
S ez ledönt minden
Óriási falat, gátlást,
Elrontott életnek ad áldást,
Mit akarva-akaratlan
A testbe kódoltak lassan
Az évek,
Mondd,
Kell ennél több a létnek?
Ha nincs vég,
Sosincs kezdet.
Apró életünkbe,
Mi hozhat rendet,
Vagy kellő értelmet?
A múlt már halott,
A jelen halandó,
A jövő a halállal való
Alku,
S egy napon vesztesen,
De ha jól döntesz,
Mégsem veretlen foltos batyu.

Vágyom Rád!
Érzem szíved dallamát,
A benned élő emberek zaját!
Budapest!
Egy tökéletes est,
Benned fogan,
De hogyan?!
Hisz most voltam,
Láttalak,
Bágyadtan, gyötrődve,
Betegen ápoltalak,
Vagy Te engem?
Eleven,
S virgonc lettem,
Te segítettél ebben.
Benned álmodok,
Barangolok,
S a megtépázott csillagok mutatják,
Igen vársz,
Te megvársz engem,
S együtt Te és én,
Mi leszünk Európa,
S a szertelen csapongás közepén,
A két lélek.
S ha éjjelente pislákoló szemeidbe nézek,
Révedek,
Látom a képeket,
Miket mutatsz,
Mikkel csalogatsz.
Mohón elcsurgatsz pár cseppet,
Édes álombeli vegyszert,
De belül szebb vagy.
Sokkal, mint Te azt mutatod,
Te kutatod a lelkem,
Te rájöttél, mi is kell nekem.
Te kellesz!
Te ősi paradox,
Minden esetre már most,
Higgy nekem!
Hiányozni fogsz!

Egy szenvedélybeteg elme,
Ki nevetve,
Mint betege
Egy kórnak,
Merengve gondolok Rád,
Hűvös éjszakákon át.
Felforgattál,
Holmi őszi szél,
Mikor elmentél,
S eszedbe jutottam,
S jutok minduntalan.
Drog vagy,
Egy szenvedély,
Mely bennem él,
Lappang,
S csak remél
A testem,
Remél a lelkem,
Hogy kielégül,
Kóros szenvedélye leépül.
Hogyan mondjam, hogy szeress,
Hogy Te is újra nevess?
Kell!
Kellesz!
Mert minden nap elvesz
Egy emléket tőlem,
S nem marad semmi belőlem!
Kell, hogy apadjon,
S minden szavam,
Gondolatom igaznak hasson!
Kell egy csók,
Egy apró bók,
Mit már kaptam,
De nem elég…
Több kell már,
Mint pár kósza, elfeledett emlék!
Ugyan mit is remélnék?
Már több vagy,
Egy eleven emlékkép!

Most vagyok valaki,
Valaki, aki rég nem voltam,
Akkor holtan,
Róttam,
S halkan,
Hódoltam, kinek tudtam.
Élek, vagyok, életet hagyok,
 S szürke árnyékot,
Egy tündéri világot…
Képeket látok,
De váltok, a jelenre,
Elmebeteg egy elme,
Nevet,
S szeret,
Mikor gyűlöl,
Amikor bömböl,
Vagy embert öl.
Persze képletben,
Egy patinás vaskeretben.
Most álmodom,
Mint Te egykoron,
Hegyeket,
Fénylő kelyheket…
De nem…
Boldog perceket nem…
Már szinte elfeledtem.
Az árnyék követ,
S elkövet egy néma gyilkosságot
Ellenem…

Kiadó a szív…
Szép, takaros,
A kilátás másodlagos.
S jön a nagy Ő,
Bár agyŐ,
Vagy agyonlő,
Ha a bérlő,
Képtelen,
Fizetés-képtelen.
Holmi szívtörő,
Másnak talán,
Jó albérlő.
Kinek, mi a nyerő.
Vagy talán Ő,
Szeme sarkából figyel,
Lakik, él, szeret,
De egyszer elfeledtelek.
Lakott, élt, szeretett,
De Ő,
Egy megnyerő
Haszonleső.
Pánikban a főbérlő…
Válság, ide vagy oda,
Kell egy bérlő,
Ide ’s tova!
Ki lakik, él, szeret
S bérét időben,
A kiadással egy időben
Fizeti meg.
Pánikban a főbérlő,
A lakása nem kelendő!

Tűnődöm…
Téli estén az elmém gyűröm,
Holmi papírt, némi galacsint,
Mi néha visszakacsint rám,
Ne tűnődj!
Gondolj vissza rám!
De nem teszem,
Minden erőm összeszedem…
S elégetem,
Az eddigi életem álmait,
Vágyait,
S gondtalan írom újra sorait.
Visszarémlik pár sor, s tett,
Elfeledett rémület,
Mit kaptam, mit adtam,
De lezártam,
Hamvait már elástam,
Mélyre egy feneketlen,
Sötét, kietlen óceán,
Legmélyére!
S úszom az árral,
Írnék szüntelen,
De nincs mit…
Hát az elmém lapjait elteszem,
S máskor újra őket előveszem.

Eltörött egy patinás darab,
Eltörött, Te akartad?
Gondos kezek csiszolta bizsu
Na most akkor mi a szitu?
Nekem ez tökéletes darab…
Tökéletes, mert Te adtad!
Mégis letéped ujjammal együtt,
Letéped szívemmel,
Szerelmemmel…
Minden apró rezdüléssel!
Nincs időnk, ezt is elvetted,
Kerested, mégsem érdekelted!
Egy hónap s Rád találna,
Téged újra örökbe fogadna!
Fél esztendő, nem veszendő idő,
Egy apró szelet, mi kelendő.
Neked más kell, nem holmi játék, s mese,
Elfeledett emlék maradok már örökre!
Emlékszel egykoron boldog voltam Veled,
Boldog úgy, amilyenné én tettelek,
Én Téged oda elvezettelek.
S most „Szilánkos a Mennyország”
Egy tömény zűrzavar,
Apró mesénknek vége?!
Hát ennyit érdemel egy Tündérmese?
Mi lenne ha Hamupipő megrettenne,
S fejvesztve menekülne?
S Pán Péter elfelejtené Sohaországot
A megannyi varázslatot?
Happy End… Erre vágyom.
S titkon Te is, akár velem,
De kérdem én;
Miért nem adsz elég időt,
Hogy a mese újra teljes legyen,
S a végén boldog legyél velem?

Halihó! Nem írok most semmi megjegyzést, a vers mindent elárul... :(

Preparált a testem,
Eladtam én Pesten,
Egy aprócska dobozban
Lakozom, s lapozom,
Akárhogy akarom,
Hogy imádj, hogy szeress,
S velem egy életre,
Romantikába ess!
Te bunkó,
Elkergetsz, futnék,
Ha tudnék…
De nem tudok,
Fennakadok a drótban,
A szöges aurádban.
Holmi szolga, létezem,
Téged éltetlek, Kedvesem.
Te mégsem szeretsz,
Csak nevetsz,
Könnycseppet követelsz,
Gyötrelmet szögelsz…
Itt az idő szolga, s ura!
Találjunk, hát egymásra újra!
Preparált a testem…
Mit eladtam én Pesten,
Vegyél meg, legyek rabszolga…
Egy teljes életre ingyen a Tiéd volna,
Ha eljutna az agyadig…
Szeretlek… De csak egy darabig!

Kell a neved,
Az érintésed!
Nélküle eltűnik a vezeték
S a kereszt.
Elveszik az értelem,
Elveszett egy szerelem.
Dúdold újra teljesen,
K. B Zoltán a nevem!
Édesem, ki elhagytál,
S minden nap álmodoztál,
Most is álmodsz,
Kéklő hegyeket,
Aranyló kelyheket,
S talán eszedbe jutok én,
Kinek egy B voltál a nevén.
Eszedbe jut az érzelem,
A rezdülés,
Kis szédülés a Holddal,
A fénylő csillagokkal,
Miket most látok,
A mélységgel álmodozok.
Én, kinek nevéből hiányzik,
Egy betű…
Egy teljes értelmet nyerő
Apró fonéma,
A lelkembe írva…
Egy teljes egész életet alkotva.
Kell, hogy felelj,
Hogy engedj,
Hogy láss újra…
Láss legalább egy pillanatra!
Nevem K. B. Zoltán…
Egy mihaszna álombeli talány.
Nem több, jelenleg,
Egy irreális egyveleg,
Mi forr lombikokban,
S nem a Te agyadban!

Rémület az arcokon,
Gyászos tekintet,
Lám, a városba
Cirkusz érkezett!
Sápadt bohóc vidít
Egy bömbölő gyereket,
A táncos szilárdan járja
A reszkető kötelet…
Széthull a színpad,
Elszakad az ég,
Keletről – Nyugatra
Szivárványt fest,
Az alkonyodó messzeség…
Kell a piros,
A bujaság forrása,
A narancs,
Rest emberek butasága.
Sárga. Irigy embernek,
Nincs barátja.
S jő, a zöld,a kevélység,
Önbecsülésének hiánya e betegség.
Kéklő sávban torkosság látszik,
Ételhalom között elmélázik.
Indigó paca az égen,
Harag a messzeségben.
S jő az ibolya, a fösvénység,
Óh jajj… ez a pénztelenség!
Egy képen minden szín, s érzelem,
A világ egy fekete-fehér kép lett hirtelen.
Színes tintákból varázsolt,
Tökéletes maszlag,
E mutatványban egyszerre hatnak.
Szürkülő álom,
Fakó mozdulatlanság…
Kis butaság,
S a színek egyszerre hatnak Rád!


Mostanában nehezen alszom el, kattognak a fogaskerekek az agyamban és nem tudom megállítani őket, szinte önálló életet élnek. 
Jött egy sor, és a többi követte az előzőket. Majd a szivárvány 7 színéről eszembe jutott a 7 "fő bűn"...
Érdekes állapot, érdekes, mint az életem ezen szakasza...
A színek, a bűnök egy pillanat alatt hatalmukba kerítenek, lám ez így is van!

Jó éjszakát!
Üdv: Zolee