K. B. Zoltán irományai

Hát elment…
Édes Életként mézet csepegtetsz,
S ha akarsz, elvehetsz
Bármit, akárkit,
Ki nekünk annyira számít!
Hát elment…
Kit szerettünk,
Kinek életeket köszönhetünk!
A bánat hasítja lelkem,
Az emlékek elevenen
Szinte maróan égnek bennem!
Savként marja szívem,
Kitartóan hajtja lelkem
A Sors, Te égi szellem!
Tovább kell menni,
Az Életünket élni,
Mert Ő már nem teheti…
Elment…
Aranyló glóriád ne feledd!
Vigyázz rám a felhők felett!
Szerettél, s viszont én is Téged,
Neveltél, s ezt köszönöm Neked!
Bármit mondok, már nem válaszolsz,
Hangtalan a szívemben honolsz
Tovább, bár belül hallom,
Érzem, dalolom,
A választ, a megoldást!
Kár már minden megmozdulás,
Hát elment…
Elment, mert kellett,
Mert ezt rendelte az Élet!

Fordított világba lépek,
Fordított, mégis
Oly csodálatos képek,
Emlékek,
Miket magam mögött hagyok,
A tükröm számomra
Tökéletes oldalán bandukolok
Tovább a sárga útig,
S untig
Elég, hogy éljek én,
Boldogan ott életem végéig.
Vele, a fordított valóddal,
A nekem valóval.
Visszanézek utánad,
S elönt a bánat,
De velem vagy újra,
Velem egy hosszú útra.
Az alteregód egy csoda,
S elvisz oda,
Hová, Te álmodban sem
Gondoltad volna.
Szívemben mégis érzem a hiányt,
Egy apró részem visszaránt
A valóságba,
Hozzád újra!
Ragadd meg a kezem,
Húzz vissza, Szívem!
S ne ringass álomba,
A romlott, tökéletes világba!

 

Olyan sokszor gondoltam arra, hogy milyen ereje lehet egy tükörnek. Lehet egy párhuzamos élet forrása, amiben szintén mi magunk vagyunk a „szereplők”. 

Mivel nekem ez az élet túlságosan elnyűtt, hiábavalónak tűnt, hát miért ne lehetne a másik szebb, vagy akár élhetőbb?
Megtalálni a párt újra, aki itt már elhagyott, maga a tökéletesség, mégis rá kell ébredni, hogy ez a valóság és itt kell kitaposni az utunkat és itt kell megtalálni azt az embert, aki elhozza a boldogságot…

Ha olvasod (B.)… Kérlek, próbáld megérteni a sorokat, mert hatalmas érzések vannak bennük!

Mondj bármit,
Már nem lényeges,
Mondj akármit,
Már felesleges.
Rágom a füled,
Ódákat zengek Neked.
Romokban a testem,
Integetek merszen Szívem,
Egykori valóm,
Egykor takaros otthont adóm!
Halovány emléke vagyok magamnak,
Elkoptam, lásd már nem hagynak,
Felesleges játékaid,
Szinte szuggerálnak gondolataid!
Felesleges, hogy várjak Rád,
Hiába jár a szád;
Egy beszélgetés mással oltári orgazmus,
Velem egy óra,
Felesleges latin virtus.
Lelépek messzire,
Kell a táv, ennyire
Felesleges e románc,
Tüzes táncunknak már úgyis vége,
Ég a cipő, mi éltette.
Az erődet adta,
A Sors keze, lásd, ezt dobta.
Felesleges a könyörgés,
Kár már minden emlékezés,
Mégis ég bennem egy kép,
Egy álomszerű áprilisi emlék.
Felesleges volt, tudom,
Nincs hatalmam, hát így hagyom
A múltat,
A jövőm Nélküled egy szeméthalom,
Ezt látom, de nem akarom!
Felesleges hajlamom
Irántad egy erős vonzalom,
Életben tart lázas hajnalokon.
Az időm véges,
Nem várok már tényleg Rád, Édes!

Repülni tudnék,
Ha Veled lennék,
Most s talán örökre,
Repülök most is,
Mert tudom,
A szívedben helyem van,
Időtlen időkre.
Dúdol a Nap, elringat,
Magával ragad egy percre,
Mégis elég,
Hogy elszálljak Vele.
Szerelmes a természet,
Virul minden cserje,
Nem gyászol Ő még előre.
Minden évben meghal Ő,
Lehet mi is,
Kezdjük el,
Jöjj tavasz,
A nyár az egyetlen vigasz!
Boldog vagyok,
Mert tudom, pillantásommal ölellek,
Hamarosan az enyémek lehetnek,
Játékos szemeid,
Enyémek lesznek újra,
Gyerekes perceid.
Várom a napot, az órát, a percet,
S Vele minden lélegzetedet.
Kelj fel álmodból apró tündérleány,
Kelj fel, a csoda ránk a valóságban vár!
Hiányod megőrjít, de nem panaszkodom,
Ez egyszer  Neked adom,
A szívem újra,
Neked ajánlom életem,
Te hős, ki megmentettél egykoron,
Most újra Neked adom.
Csomagolj, útra kelünk,
A természettel, a szerelemmel,
Nyár végén megelőzzük a Halált,
Megelőzzük lehangoló dalát!

Jött az érzés,
Mint fagyhalál, hírtelen…
Jött, de el kell kergetnem!
Senki nem látja könnyem,
Senki nem lát gyengének engem!
Gyöngéden átölel, simogat hiányod,
Érzékien elringat memorizált illatod…
Kést döf belém a szerelem,
Minden reggelen,
Mikor rájövök: Nem vagy velem!
Elvérzek,
Mind hiába… Szeretlek!
Az érzelem életben tart,
Gúnyosan nevet, magának akart,
Mindig, ezért fáj,
Elvette szívedet Tőlem,
Másnak adta, tévedtem…
Álomnak hitt életemnek vége,
Te tetted, Te balga remete!
Egyszer felébredek újra,
Tudom, itt leszem velem,
Karodat szorosan ölelem.
Ki vagy Te, hogy játszol Velem?
Neked nem elég,
Ha egyszer megette a Kedvesem?
Játssz csak, Élet, Sors, Szerelem…
A játéknak nincs vége,
Most kezdődik,
Most amikor újjá születik,
A lángoló érzelem,
De hidd el nemcsak bennem…
A sípszó utáni üzenet:
Szeress újra, szeress engem!

Kecses Balerina!
Letépem cipődet,
Elnyűtte már azt az élet…
A mocsok mind ellepte,
Szabadulj hát Tőle!
Benned marad annyi emlék,
Most mégis kukára Vele,
Egy szemét csupán,
Elkopott csillogó külleme.
Letépem hát Rólad, Balerina,
Letépem én,
Hidd el nem marad nyoma!
Szíved új cipőért dobog,
Tudom jól,
Ez már szemét dolog,
Mint e cipő itt a kezemben,
Elégetem inkább,
Ne maradjon nyoma se'!
Küzdj hát az új álmodért,
Küzdj,
Nehogy megtalálja más,
Itt nincs csak egyetlen dobás.
Mezítláb kell járnod, meztelen,
Táncolni így lehetetlen!
Kéne már a régi,
A megunt darab…
Kéne, mert az újnak 
Más gazdája akadt.
Sok cipő van,
Neked most újra egy a kedves,
Egy,
Melyet már a tűz lángja nyeldes…

Az élet egy opera,
Méghozzá szappan, hát ezt kaptam.
Játszok, minden nap szerepet tanulok,
Tökéletes napok hosszú sora,
Kis szobrok fényes csillogása,
Mámorít, de szomorít a lét,
Hogy egy monológ,
Egy jól szerkesztett szöveg elég,
Hogy lábam előtt heverjen akár a kék ég.
Kár, hogy nem tanulható,
Formálható kis létünk, nekünk való,
Esendő szereplők, tétova léptei,
Mihaszna játékai romba döntenek,
A színpadról vadul lelöknek.
Vak világ, elég, hogy szeressen a nép,
Világtalan szép emlék voltál
Hasztalan Dunamenti kép.
Kevés a szavam, eltemetett a rendező,
Nem játszok tovább, eltűnő
Csillag vagyok az égen,
Eltűnő emlékkép a messzeségben.
Csöpögős szerelmi szál, véres dráma
Ezt adta a sors, ki temetett,
Van Neki ennyi hatalma, hát elfeledett.
Megéget a láng, ha tűz borítja szívem,
Elégek Érted, elégek, mert szeretlek,
De várj, játssz még nekem!
Játszd el, hogy szeretsz,
S a szívedben helyet nekem engedsz!
Csapó! És tessék!
Kezdődik egy újabb rész:
Bukás vagy a teljes felépülés.
S nincs menekvés!

Megoldás,
Egy pillanatnyi feloldozás,
Áldozat, kegyetlen alázat, kell,
Hogy nekem ezután megfelelj!
Benő egy szúrós inda,
A szerelem maga,
Mi néha kínoz, átkoz,
Hagyj el engem, oldozz!
Fojtogat az érzés,
Kell nekem a szemfényvesztés!
Kell az álca,
Szívem választottja,
Ki mással él hal, életét feláldozza,
Hogy magát egy életre feloldozza.
Hazug képmutatás, tükör,
Mi előttük darabokra tör.
Álom, miben úgy könnyelműen élek,
Veled, Te mimóza gyerek!
Óvnálak, védelmeznélek, Te elfutsz,
Lecserélsz, hazudsz…
Változni, áldozni. Kész tábor,
Vihar ellen nincs sátor.
Szerelem.
Te tetted velem,
Lehunyom szemem, s élvezem,
Azt ami álmomban történik velem.
Az igazság csak másodlagos elem!

Felkelt a Nap,
Szétszórta az apró lángokat!
Érces hangok fülemben,
Sosem hallottam szebbet életemben!
Hangok, mit mondtak egyszer,
S azóta elfeledtem ezerszer.
Nyár tikkad, a szúnyoghad
Észrevétlen vért szívhat.
Aljas élősködő,
Az édes folyadék neki a napi betevő,
Neveli kedvesét,
Ellepi szeretteink testét.
Terjed, mint kór, az álom,
Terjed, ki nem találom,
Mikor lesz vége,
S elérünk a mondat legvégére.
Parányi kívánság a tudás,
Annál több a nagyravágyás.
Felébredt álmából a szó,
Az igazat olyan jól megmondó.
Lepj el kedves takaró, az álom,
Tudjam azt, mit senki, kitalálom,
Csak engedd meg,
Kegyelmezz, ments meg!
Felkelt a Hold,
Szétszórta az éji sugarakat,
Elhintette a kicsiny magvakat,
Mi megfogan apró elménk mélyén,
Az év egy álmatlan éjjelén.
Keressük a választ,
Kutatjuk a vigaszt!
Rátelepszünk,
Mint élősködők, zsigerelünk,
Hogy elérjen a nyugalom,
S megöljön a csendben lopakodó;
„Én tudni akarom!”

Kicsiny izomrándulás,
Egy pillanatnyi kirándulás,
Elvezet, mohón kecsegtet, a vágy,
Oly csintalan, picinyke szád!
Édes álom, hogy velem légy,
Édes, nekem egy bögre kakaó nem elég!
Tömény gyári cukormáz,
Energiapumpa, fejre áll a ház.
Egy érintés, mázsányi élvezet,
Egy huncut mosoly, ez kecsegtet.
Harcolok Veled,
Kapaszkodóm egy maroknyi szeretet.
Bár Te magaddal is viaskodsz,
Szemet hunysz, majd titokzatoskodsz.
Kanyargós élet ez,
De tudom, h szeretsz,
Ettől vagyok happy,
Bárki elhiheti!
Kevés az idő,
Zsarnoki erő,
Mosolya elbűvöl, sőt megigéz,
Most Te legyél az, ki a szemembe néz!
Elolvadok, kegyetlenül elcsábulok,
Csak mosolygok,
Mosolygok én, s tovább
Magamban szinte felrobbanok!
Legyél velem!
Most, amikor lemerül az elem…