Telt múlt az idő, és minden változatlan volt. Kívülálló vagyok, egyedül egy hierarchikus közösség alján. Teljesen azonosulok egy élettelen játék babához, amit az élők kényük, kedvük szerint irányíthatnak. Kezdem megszokni, kezdek beletörődni, elfogadni ezt az állapotot, tudom, semmi nem történik céltalanul, mindennek oka van, és nekem még van feladtam, csak ezt az időszakot kell átvészelnem.
Azóta eltelt egy nyár, most minden haldoklik, az ablakon kinézve egy öreg fűzfa ácsorog némán. Ő is megadja magát, behódol a természetnek; leveti az életet jelentő ruháját, s álomra hajtja fejét. Minden egyes percben újabbnál újabb levelek hullnak alá, minden levél fájdalom, mi minden évben ugyanolyan sebet ejt megsebzett szívén, és nem tehet ellene semmit. Szeretnék segíteni, de nem tudok, nem változtathatom meg az életet. Tudom, újra friss levelek borítják és boldogan s büszkén ácsorog majd tovább.
Elhatározásom teljesítve megpróbálok rendet varázsolni a szobámban. Körülnézve nem látok mást, csak egy egyszerű szobát, mi nem az enyém, nem érzem a kötődést, csak egy unalmas élet állandó helyszíne ez, mi állítólag az enyém. Már majdnem kész vagyok, mikor megpillantom, az egyetlen növényemet, mit rendszeresen nevelgetek s gondozok. Minden erőfeszítésem ellenére már csak napjai vannak hátra. Látom a fájdalom kínzó jeleit. Sajnálom, hisz ő volt az egyetlen, akivel foglalkozhattam, meghallgatott, átélt mindent, mi eddig velem történt. Kiviszem, nem tudom elviselni látványát.
Elfogott egy különös érzés, a természet még az utolsó perceiben hívogat, behódolok hát én is neki, hisz nem tehetek mást. Az utcák ismerősen követik egymást. Nem tudom mikor érem el célom, s hol lelek békét. A játszótér kietlen, nem hangos az apró gyerekek zajától. Betérek, elmélázok kicsit, tűnődöm, vajon mi vár még rám. Sosem látott boldogság talán, mit a jövő tartogat nekem?
Valami boldogság, elönti hirtelen szívem; egy kóbor tavaszi szellő játszadozik ezen az őszi estén. Sejtelmesen sugdolózik, átölel s ringat. Mindez pillanatok műve csupán, mely hosszú órának tűnik nekem. Egy apró öröm az élettől, ez sugall reményt, ez mára minden mit adni tud.
Úsznék még mélyen saját kis elképzelt világom végeláthatatlan tengerében, de mennem kell.
Az éj leple alatt keresem a helyem, s csak egy valaki kíséri utam…
Azóta eltelt egy nyár, most minden haldoklik, az ablakon kinézve egy öreg fűzfa ácsorog némán. Ő is megadja magát, behódol a természetnek; leveti az életet jelentő ruháját, s álomra hajtja fejét. Minden egyes percben újabbnál újabb levelek hullnak alá, minden levél fájdalom, mi minden évben ugyanolyan sebet ejt megsebzett szívén, és nem tehet ellene semmit. Szeretnék segíteni, de nem tudok, nem változtathatom meg az életet. Tudom, újra friss levelek borítják és boldogan s büszkén ácsorog majd tovább.
Elhatározásom teljesítve megpróbálok rendet varázsolni a szobámban. Körülnézve nem látok mást, csak egy egyszerű szobát, mi nem az enyém, nem érzem a kötődést, csak egy unalmas élet állandó helyszíne ez, mi állítólag az enyém. Már majdnem kész vagyok, mikor megpillantom, az egyetlen növényemet, mit rendszeresen nevelgetek s gondozok. Minden erőfeszítésem ellenére már csak napjai vannak hátra. Látom a fájdalom kínzó jeleit. Sajnálom, hisz ő volt az egyetlen, akivel foglalkozhattam, meghallgatott, átélt mindent, mi eddig velem történt. Kiviszem, nem tudom elviselni látványát.
Elfogott egy különös érzés, a természet még az utolsó perceiben hívogat, behódolok hát én is neki, hisz nem tehetek mást. Az utcák ismerősen követik egymást. Nem tudom mikor érem el célom, s hol lelek békét. A játszótér kietlen, nem hangos az apró gyerekek zajától. Betérek, elmélázok kicsit, tűnődöm, vajon mi vár még rám. Sosem látott boldogság talán, mit a jövő tartogat nekem?
Valami boldogság, elönti hirtelen szívem; egy kóbor tavaszi szellő játszadozik ezen az őszi estén. Sejtelmesen sugdolózik, átölel s ringat. Mindez pillanatok műve csupán, mely hosszú órának tűnik nekem. Egy apró öröm az élettől, ez sugall reményt, ez mára minden mit adni tud.
Úsznék még mélyen saját kis elképzelt világom végeláthatatlan tengerében, de mennem kell.
Az éj leple alatt keresem a helyem, s csak egy valaki kíséri utam…
