K. B. Zoltán irományai

 

Az érzelmeim börtönében élek és félek,
Sosem szabadulok s egyedül maradok.
Eljön majd a magány, s ketten leszünk
Együtt , s majd egymást szeretjük,
De ments meg engem, szabadíts fel,
Anélkül hogy elvesznék, ébressz fel,
Hisz álmaimba vagyok száműzve,
Mint egy csodaszép tündérmese,
Úgy élek én ott szabadon, s hagyom,
Hogy elragadjon a végtelen képzelgésem,
De ments meg engem, szabadíts fel,
Rántsd le a leplet, ébressz fel,
Hisz az élet szép, és én szeretem,
Csak emlékeztess erre szüntelen.
Minden nappal jobban vágyom Rád.
A szívem nem bírja e megpróbáltatást;
Gyere és ments meg hát,
Nyisd fel a börtönöm ajtaját!