Haldoklik a csodás Nyár,
Elmúlik, de előtte még táncot jár
A Széllel, mely szárítja,
Elfújja, felejteti kínját egy picit,
S szívéből a vércseppek lassabban hullnak,
Mintha reményt adnának.
De nem, Ő lép a helyébe,
S a Nyár minden szépsége
Eltűnik egy kis időre.
Szeretet, szerelem, kitartás,
Ő maga a megpróbáltatás.
Szívem a Nyáré csakis, nem másé,
Vele együtt haldoklom én,
Érte, csak egy utolsó pillantásért,
Mit rám vetne, s emlékeznék,
Minden csodás tettre.
Ülök, s csendesen nézem a Holdat,
A csillagokat, az égen.
Millió történet birtokában vannak,
S mindet magukban tartva élik életüket,
Évszázadokon át, most én is mesélek,
Elregélem szívem panaszát,
S várok, hátha válaszol egy-egy fénylő csoda,
Csak egy apró mihaszna szóra vágyom,
De nem kapok választ, a néma szó-temető tengere,
Most is csak hallgat, válaszra sem méltat.
Hűen tartja ígéretét, s én csak mesélek,
Szívem könnyű lesz egy pillanatra,
Elszáll a gond, fel magasba, de megtalál újra,
S elkezdem a mesémet újra, s rám figyel,
Az éjszaka, minden fénylő pontja.