K. B. Zoltán irományai

Hull a hó.
Szél tépázza a csupasz fákat,
Végtelen csata, hideg tél,
Hát itt vagy, lám, eljöttél.
Ünneplünk, mert elhozod a szeretetet,
Érdekes módon felmelegíted a szívüket.
Készül már a dísz az ablakba,
Világít minden család otthona.
Zord időben ének hangja száll,
Elmélázik, sétálgat egy-egy ifjú pár.
Kitárul a szív, előbújik a szeretet,
Napvilágot lát az ünnep, az öröm, az élvezet.
Minden perc áldozat, s meg is hozod,
A boldogság igen, a Te otthonod.
Tél, csodás tél,
A Karácsonyt Te méltón birtoklod.

Egyszerűen boldog, miért nem vagyok?
Csak egy percre, most míg nincs velem,
Ezt, kérlek, könyörgök, add meg nekem.
Küzdök, epedek minden nap, szenvedek,
A súlyok, a terhek alatt.
Élem életem, szürke napokat elkergetem,
Színezem őket, elfogyott a szín,
Maradt csak egy, a fekete.
Hogy színezzek hát vele?
Nekem kell a vörös, a szerelem,
Ezzel teljesítem be az életem.
Kell még a sárga, a zöld, a kék,
És mindenfajta keverék.
Vagy eljössz újra, s átölelsz,
Meg lesz a boldogság, megkapom,
Nem csak egyetlen percre,
Hanem, talán örökre.

Tél…
Hideg, morcos, búbánatos Tél.
Mi lenne, ha egyszerűen eltűnnél?
Csúszós járdák fellélegeznének,
Olvadna a jég, nem lennél más,
Csak egy borongós emlék.
Nyáron eszembe jutnál,
Miközben mohón enném a hideget,
A puncsfagyit, s felidézném emlékedet.
Színe lenne a kandalló melegének
Őrjítő pillantása. A mazsolák,
Az öröm, a szépséged lenne.
Minden, amit szeretek,
Minden, amit kicsit is élvezek.
Inkább ennélek, vadul ízlelnélek,
S előásnék egy-egy kalandot
A kanállal, a puncsos varázzsal.