K. B. Zoltán irományai

 

Derengő félhomály, a lámpafényben
Mégis csillog ezer meg ezer
Apró gyémánt, a fű tövében.
Álmélkodva nézem, elvakít a fény,
De meghallom, itt szuszog a kedvesem,
Itt van ő mellettem.
Minden fény elveszik szemem elől,
S elmerülök mélyen, mint Ő álmai tengerében.
Csak én az éjszakát élvezem, a csend egyetlen otthonát.
S Ő álmodik, mélyen ábrándozik.
Szebbről, talán jobbról, mint a Szerelem,
Álmodik Ő arról, mi lesz,
Ha nem lesz már velem.
Most az érzelmek csak tompa hangok fülében,
Elnyomják a kalandok a vidám pillanatok,
Álmai vad tengerében.
Mindketten vízre szálltunk,
Ki egyik ki másik hajón hánykolódik,
De Övé a Paradicsom felé tart,
Enyém csak a Pokolig.