K. B. Zoltán irományai

Fáj, hasít minden érzelem,
Lehúz a mélybe,
Lehúz egy gödör csótányokkal teli fenekére.
A szerelem, mi lüktet,
Ha bánatos a szív,
De segít feledni az ész,
S egy véres kés,
Mely a szívbe mar,
S kettévágja hamar.
Túl a világunk határán,
Valahol a szerelem még él,
A szívünk halála után.
Kettős vággyal kérdezem:
Megöljem, pusztítsam álmaim várát,
Vagy éljek tovább,
Lássam, miként szegik szárnyát,
A szerelemnek,
Miként lesz vége egy végtelennek tűnő,
Mesebeli történetnek?
De állj, talpra állok,
S küzdök én túl, a végtelen,
Küldök én Veled,
S Érted,
Vad, pusztító szerelem!