Pótolható tömeg,
Semmi más,
Egy érzelmi rengeteg,
Ez vagyok,
Ez nem vitás.
Jobb, szebb, a tökéletes,
Hát ne nevettess!
Oly kusza a természet,
Oly végtelen a képzelet,
Ha elmerülök,
Tökéletesnek tűnök.
Hát láss Te is annak,
Ne holmi megunt darabnak!
Csigaházadból jöjj elő,
Te szívtörő,
Kinek móka az élet,
S kék lett újra,
Az égre dobált
Festékréteg!
Nekem vörös,
Lángol most,
Vagy fekete,
Ha elhagy az elme.
Néha bíbor vagy pink,
Hát ez cink,
Mert cseréltél,
Holmi pótolható ruhadarabbá tettél!
Hát várok;
Az álmaimban,
A vágyaimban látok
Mindet,
Hogy majd
Újra Neked, egy régi megunt darab kell!
Hát ne felejts el!
Azt hiszem a vers egyértelmű. Pótolható darabnak érzem magam, hisz túlléptek rajtam, annak ellenére, hogy az egész életemet képes voltam, sőt még most is képes volnék odaadni valakinek, akinek már nem kell.
Az elmémet elborítja az a bizonyos köd, ami már nem rózsaszín, hanem a hangulatomnak megfelelően változó képet mutat.
Egy apró reménysugár még él bennem a közös jövőnkre vonatkozóan, de nem bírok várni, nekem arra kell idő, hogy jobban legyek, legalább annyira, hogy meglássam az élet olyan szépségeit, amik szebbé tehetik a mindennapokat.
Mára ennyi! Többet nem kívánok szólni!
Jó olvasást a továbbiakban!
Zolee