K. B. Zoltán irományai

Léptek,
Elhaladó ismeretlen emberek.
Képek,
Mik tán rég el is vesztek.
Zörejek,
Táncot járó levelek.
Zöldek,
Most ébredeznek.
Kellenek?

Kelletek?
Halk, ismeretlen emberek.
Zöldek,
Tavasszal virágzó remények.
Zörejek,
Rémisztő árnyképzetek.
Képek,
Mára rossz emlékek.
Léptek,
Mik mostanra ismét emlékek.

Ha kellenek,
Ha kelletek,
Ha nem,
Hiába.
Elhaladtok,
Elhaladok,
Ha kell,
Ha nem,
Elrohanok,
Talán,
Egy másik irányba.

Léptek,
Elhaladó idegennek tűnő emberek.
Képek,
Mik még lehet mélyen élnek.
Zörejek,
Kószáló falevelek.
Zöldek,
Nyári színeket öltöttek.
Kellenek!

Kelletek!
Halk, mégis ismerős emberek!
Zöldek,
Télen már csak a lelkemben élő remények.
Zörejek,
Búsan egy üveget görgetek.
Képek,
Elmosódott emberek.
Léptek,
Elhaladó borús teremtmények.

Ha kellenek,
Ha kelletek,
Ha nem,
Hiába.
Elhaladtok,
Elhaladok,
Ha kell,
Ha nem,
Elrohanok,
Talán,
Egy újabb irányba.

Éktelen ricsaj,
Fülsüketítő zaj.
Mint egy háborgó tenger,
Egy tomboló ember,
Harc,
Végtelen kudarc...
Csak egy vonat halad tova,
Épp kivehető alakja.
Tele ablakkal,
Tele pislákoló arcokkal.
Fáradtak,
Páran el is aludtak.
Álmodnak holmi tengerről,
Hős emberekről,
Harcról,
Pedig a vonat csak egy hídon zakatol.
Alattuk csendes az ár,
Táncot alig-alig jár;
Álmos,
Tükörnek áll most.
S képe torzul mutatja a várost.
Fényárban úszik minden,
Meglepetés,
Ha egy apró folton nincsen,
S néhol búvóhelyeiken
Egy-egy pár fellibben...
Kellemetlen.
De eközben,
Zajos vonatunk
A pesti oldalon terem.
És egy újabb zakatoló vonat,
Egy újabb elragadó pillanat
Suhant el felettem.

Feledve,
S mára már temetve
Feledek,
Ha kell temetek
Magamban egy múltat,
Egy tömény cukormázat,
Mit végül belepett a penész.
Belepte,
Mára már elenyész
Egy érzés,
Elveszett,
Véget ért
A nagy szemfényvesztés.
Néha jó az emlékezés,
Simogat egy piciny érzés,
De itt vagy,
Eljöttél,
Mint egy tökéletes ajándék,
Megleptél.
Hisz eddig bolyongtam,
Hosszú szerpentin szélén
Néha néha stoppoltam,
A magánnyal bandukoltam.
Elhagyatott vidéken
Száműzött,
Számkivetett voltam.
Egy mozgó váz
És pislákoló lélek
Kinek percei voltak,
Hogy végleg elhagyja
Az éltető méreg.
Tíz...
Kilenc...
Nyolc...
S a szerpentin oda,
Beteljesült
Egy számkivetett sorsa.