K. B. Zoltán irományai

Minden reggel elrepül az idő, a közös poénok mégis feledhetetlenné teszik. Cintyvel minden percben önmagam lehetek. Minden hibám ellenére kedvel és én is Őt, úgy érzem ez egy igazi barátság. Őszintén szólva aggódok, remélem aggodalmam alaptalan. Szeretnék minden reggel egy vidám és egészséges lányt látni, ki felvidít és átsegít mindenen.
Tehetetlen vagyok, egy kis porszem a Világegyetemben, pedig úgy segítenék, de nem tudok.
Ma nélküle töltöttem a napot. Most a reggelem egy örökkévalóságnak tűnt, csak bámultam és néztem mások monoton életét.
A betegségek ellen nem sokat tehetünk, ki vagyunk szolgáltatva modern életünknek. Minden nap egy új küzdelem, egy úgy kihívás. Nagyon remélem minden rendben lesz Cinty, hisz tudod az élet csak barátokkal az igazi.

A sötétben csak néhány lámpa fénye irányít, nem tudom merre járok, s kivel hoz majd össze a végzet. Csak az én léptem hallatszik a szűk kis utcán. Felnézek az égre, látom már a csillagok is elpártoltak tőlem, elhagyatott vagyok, nem érzem az édes otthont. Tovább haladok a kihalt utcán, csak egy közeli hinta nyikorog csupán. Mintha beszélne hozzám elsírná bánatát ma éjjel, de nincs mit tenni sajnos nem értem.
De állj! Valaki a nyomomban jár, hallom léptei visszhangját.
Ki lehet e késői órán? Bátorságom összeszedve megnézem hát.
De hisz csak a szél játszik velem!
Az utca kihalt, nem jár itt senki sem. A szél süvít tovább, a tél közeleg, a fák is érzik már. Játszanak a levelek, mik tarka őszi színekbe öltöztek, de ezeket sem láthatom, a  szél még ezt is elragadta irigyen.  Bárcsak azokat vitte volna, de a reménynek is oda, nem hiszem már, hogy közeleg valahol a hőn áhított tavasz, oda minden, mi szívemnek csak vígasz...

Elfogott egy különös érzés, átakarom élni, részese akarok lenni minden mozzanatnak, ami itt történik. Egy pillanatig sem haboztam, szinte ösztönösen rohantam végig a labirintusnak tűnő épületen és ott álltam az ajtó előtt, ami elválasztott az áhított ismeretlentől. Kinyitottam hát, lélegzetvisszafojtva léptem ki egy hatalmas térre.
De vajon mi történt? Hová tűntek a házak a szobrok és a piramisok?
Minden szerte foszlott; az aranyló homok már csak kopár föld, a fáraók nyughelyei már a képzeleteimben léteznek tovább,s a Nílus csörgedező patak csupán. Soha nem éreztem magam ennyire meggyötörve, mintha minden álmomat elfújta volna a szél.
Úgy érzem a tökétetes helyet soha nem lelem már...

Kilépek az erkélyre, s elém tárul Egyiptom csodálatos látványa. Az aranyló homokból kimagasló épületek az ámulatba ejtenek. Részletesen szemügyre veszem őket, de nem tudok betelni a rengeteg ábrával és szoborral tarkított építménnyel. Minden olyan gyönyörű és tökéletes. Közelebb lépek a Nap melegével áthatott padlón az erkély széléhez, s a távolban megpillantom a régmúlt korok fáraóinak égbe törő  piramisait, de egy még nincs készen, a munkások testi erejük legjavát adva görgetik a gigászi tömböket a megfelelő helyre. Még annyi munka van hátra, még annyi áldozat és fájdalom, de megéri küzdeni a célért. Szinte magaménak érzem a gyötrelem édes fájdalmát. Ó és a Nílus,- az Élet egyetlen forrása, nélküle csak kietlen sivatag lenne e táj -most csak szeliden hömpölyög a végzete felé. Olyan idegen e táj, mégis otthon érzem magam. Ez az, amire mindig is  vágytam, a tökéletes hely.

Megannyi gondolat írányítja ujjamat. Szinte villámgyorsan jönnek az újabbnál újabb gondolatok.

Vajon miért tette ezt velem?

 A legerősebben ez a kérsés ütött szöget a fejembe. Az emberek butaságán és tehetetlenségén mindig elszörnyedek. Egy mondhatni tökéletes barátságot felrúgni egy új szerelem reményében, ezzel együtt csalósást okozni annak akit szeretek?! Mindenki mondhat amit akar, én a barátságot fontosabbnak tartom a szerelemnél, de ha elborít az a bizonyos rózsaszín köd teljesen máshogy látod a Világot.

De tényleg csak erről van szó?

Szól az a bizonyos hang, ami sosem hagy nyugodni. Természetesen nem tudhatom a választ, csak reménykedem, hogy bekövetkezik egy csodás és várvavárt fordulat, ami után minden érthető és tiszta lesz...

Sajnálok minden egyes percet, amit Veled töltöttem ha Te minden áron a szerelmet választod a barátságunk helyett. Sokat, sőt rengeteget gondoltam Rád az elmúlt 2 hónapban, és még mindig nagyon szeretlek, de nem eléggé ahhoz,hogy megbocsájtsak Neked.

     Rezeg a telefon, még nem fogom fel mi történik velem, még szeretném a második tökéletes életemet élni, de nem hagyja. Makacsul és hajthatatlanul próbálja szétzúzni álmaim, küzdök ellene, mert nem szeretnék  visszacsöppenni a komor és szürke valóságba. Végre feladja, de én tudom, hogy nem végleg. Mostmár csak egyetlen dologra tudok gondolni. Tudom, odalent a konyhában már a reggeli vár rám. Végre egy cél, amiért érdemes felkeni. Nagynehezen elhagyom a puha és  biztonságot jelentő ágyamat, nehéz volt, de tudom ma este visszatérek és újra vágyaimé és az álmaimé a főszerep. Miközben erre gondolok észreveszem, hogy az ajtóm előtt állok és hezitálok, mégis határozottan nyomom le a kilincset, ezzel utat engedve az újabb remények vagy estleg csalódásnak. A reggeli után eltelik egy vontatott fél óra. Mindennel kész vagyok, még az elaludt hajamat is sikerült művészien már-már szinte tökéletesen elkészítenem. Végre indulhatok. Az ajtót kinyitva megérint a tél csípős keze, a szél szétzilálja hajam, de nem foglalkozok most ezzel érzem ma vmi új vár rám...

Egy unott és teljesen értelmetlen kérdés. Pár nappal ezelőtt Vivien mesélte el egy szokásos reggeli napon, hogy az egyik ismerőse teljes elkeseredettségében tette fel Neki ezt a kérdést.

     Valljuk be őszintén ezt a kérdést mindenki felteszi magának, így vagyok ezzel én is. Mindenek előtt reálisan kell azaz kéne nézni a helyzetünket még akkor is, amikor úgy érezzük a világ minden gondja és terhe a mi vállunkon nyugszik. Eltökéltem, hogy én nem fogom még egyszer ezt a kérdést feltenni és nem fogok szüntelenül a problémákon és a nehézségeken fennakadni. Tudom (a kérdést megválaszolva), hogy minden egyes embernek a Földön van valami feladata, amiért él és nem szabad megfutamodni még akkor sem, ha teljesen reménytelennek tűnik is a helyzet...

Szeretnék Nektek egy blogot ajánlani.

theevillikesme.blogspot.com

Vivien hatására kezdtem én is bele a blogírásba. Mindeneki előtt el kell mondanom, hogy nagyon tehetségesnek tartom Őt. Ez természetesen szubjekítv vélemény és lehet befolyásol az a tény, hogy ismerem sőt az egyik nagyon közeli barátomnak tartom. Remélem Nektek is tetszik majd és rendszeresen olvassátok a bejegyzéseit.

Köszönöm Vivien! Mindenek előtt azt, hogy minden hülyeségemet meghallagtod és bármikor megoszthatom Veled az apró kis gondjaimat!(K)

Good Night!:)