K. B. Zoltán irományai

                Csörög a telefon, már megint kelnem kell. Egy újabb sablonos hét kezdődik.
De mikor lesz már vége? Azt hiszik itt jobb, semmi sem fog változni.
A költözésünk óta ez lesz az első napom az új iskolámban. Nem várom, nem vagyok képes egy új színjátékra és nem tudom elviselni a folytonos képmutatást.
Gondolataimban elmélyülve indulok a konyhába. A szüleim sehol, valószínű már elmentek, hisz már évek óta csak a munkájuknak élnek;
Milyen szép is volt régen, együtt töltöttük a reggeleket és ismertük egymást, mára ennek nyoma sincs, csak két idegen embert látok minden nap.
Úhh... sietnem kell, jobb, ha nem tűnök ki a tömegből, a késésemmel. Összekapom magam és már indulok is.
Tavasz van, teljesen átadom magam a természetnek és élvezem azt. Minden az álmából ébredezik, most minden olyan szép és tiszta. Az utcában lakó emberek nem törődnek ezzel, mindenki rohan, senki nem élvezi a kilátást.
Miért nem értékelik? Miért nem törődnek semmivel?
Most érzem először, hogy megérte ide költözni, de csak a környék miatt. A járda szélét kis fák szegélyezik, melyek most rügyeznek. A tavaszi friss szellő vidáman kanyarog az utcában, teljesen áthat ezt az érzés, mint egy rügy a fán, úgy érzem most magam, tudom, más lehet minden és lehet egy új életem. 
Megérkeztem, izgatottan lépek be az ajtón. Mindenki kérdően néz felém, idegen vagyok a sok ismeretlen arc között. Nagy nehezen eligazodok a térképen és megtalálom az osztálytermet.
Mintha megint elsős lennék, mindenki úgy lépek be az ajtón. Futótűzként terjed el a jelenlétem híre, szinte másodpercek alatt minden szem rám szegeződött és kérdően nézett rám. Zavarba jöttem, nem tudtom most mit csináljak. Határozottan, köszöntem nekik és elmondtam, hogy én vagyok az új osztálytársuk. Láthatóan nem keltettem fel az érdeklődésüket. Az osztályon belül kialakultak már a megszokott kis csoportok, valahogy én egyikbe sem illettem bele. Azt hittem, persze én kis naiv, hogy valaki majd csak megkedvel és megkönnyíti a napom. Csalódottam ültem le egy szabad helyre, minden órán be kellett mutatkoznom a tanáraimnak, szinte nagyobb érdeklődést mutattak, mint az új társaim. Az első napom tehát így telt, most szomorúan bandukolok hazafelé. Most már nincs se rügy se tavaszi szellő…