Nem megy az írás, nem pattan a szikra,
A láng, az életem tüze, mely nem is oly rég,
Akár az egész Földet melengette, most kialudt.
Magamra hagyott s csak próbálgatom szárnyaim,
Próbálom letépni láncaim.
Gúzsba köt, féken tart az akarat,
Az elvárás, nem mástól, mint saját magamtól.
Eltaszít a lágy soroktól, az indulatos szavaktól.
Az erős vágy az írás után, csak gyötrelem,
Szenvedés marad, s így elszáll az ihlet;
A kalitka ajtaján tovaszáll, mint egy rab madár,
Mi elszökik, de egy éjszakát sem bír,
Mert megöli a magány.
Az írásommal én katarzist szeretnék,
Örömet a szívemben élőknek, vigaszt,
Segítséget az arra szükséget érzőknek.
Nagy a teher a vállamon, a tehetség
Az a kevés is eltörpül…
Mi talán nem is volt, a többi ember között
Szimplán, egyszerűen csak elvegyül.
