K. B. Zoltán irományai

 

Feladom álmain,
Az élet sodorja tovább tetteim.
Éltem, kértem, reméltem, szerettem.
Szerelem szülte terveim, mostanra elvesztek,
Eltűntek, gondolataim rendezetlenek lettek.
Kusza, kibogozhatatlan halom,
Melybe belehalok, melybe belefulladok.
Eltűnt egy csillag az égről, kialudt a láng,
Nagy a távolság, a lét, a bizonytalanság.
Elhagy az erőm, nekem nem kell más,
Hisz, Őt szeretem, miért nem hiszi el senki sem?
Boldog voltam, megtaláltam a csodát,
De kicsúszott a kezemből. Feladom?
Mit tegyek, kevés vagyok, hogy egyedül küzdjek.
Kicsiny vagyok egymagam, halovány,
Gyönge halandó, egy senki a teljességben.
Vedd el életem, Te, ki, úgy szerettél eddig,
Ki életemet adtad, oly rég, most vedd el,
Nem érdemelek semmit sem, elvesztem.
Csak Ő legyen boldog, megérdemli,
Legyen Ő teljes az életében,
Én vigyázok Rá majd Veled,
A fehér felhők felett.