K. B. Zoltán irományai

  
Égnek már a fények
A nézők betöltik a nagy messzeséget.
Kész a dísz, minden csillog-villog,
Mindenki vár, csak vár, tétován,
Végre kezdjék már a táncot.
Felgördül a függöny- ezernyi vágy, s tekintet
A pár, csak ide-oda billeg.
Rohadt izgalom, izom mind szabadon,
Adrenalin, a tűz ég bennük,
Kéj, egy csipetnyi humor eszközük.
Kezdődik a tánc,
Ámul a bamba nászleső had,
S eltörpül a tömeg, eltűnnek,
Szertefoszlanak, csak Ők, ketten vannak.
A zene lüktet, felpezsdíti vérüket,
Áthalad a testük minden pontján,
Lángol a lelkük, elfelejtik eddigi életük.
A külvilág eszköz, egy gyarló mihaszna talány,
Hol két szív itt vagy ott egymásra talál.
Vége a dalnak, elhal a zene,
S eltörik valami, ott bent, elpattan,
Szívükben egy ér, vele minden remény.
A közönség tombol, nem hallják a halál dalát,
Maguknak akarják a két táncos pillantását.
Arcuk sugárzik, álca ez, boldogsággal teli
Gyűlölködő álca, de ez érzésüket elfedi.
Egy csokor virág az ünnepeltnek,
Hisz örömöt kap, ki ma született.
Minden szirom illatmámor,
Eltűnik, mint a kámfor.
Legördül a függöny, kezdődik,
Folytatódik minden egy évnyi eltéréssel,
Folytatódik a show tele reménnyel.