K. B. Zoltán irományai

Édes az élet.
Édes a vágy, mi hajt,
Ha forr a vér,
Mi tart, ha bőröd nem elég.
Engedj el, hajts engem!
Belsőm ég, belülről emészt,
Ennyi érzelgés, annyi balga csöpögés.
Állj! Nem kell nekem, ki vagyok én?
Ki volnék az életében, igen az övében,
Vagy ki a tiédben? Válaszolj!
Egy valaki a nagy tömegben,
Ez vagyok, ezt érdemlem.
Aggodalmas emlék már semmi más,
Aggodalom mely mélyre ás,
Oly messze a szívembe,
Honnan ki nem szökik soha,
Rab marad egy örök életre.
Egy apró szó, egy törődő pillantás,
Semmi más.
Semmi, hagyj, engem Te ne gyalázz!
Éltem, Szerettem. Most vége.
Eltemettek, mert feledtek,
Síromon a virág-halom,
Rajta: A Senki Embere.

Egy börtön rabja vagyok,
Füstösek a rácsok,
A kulcsot elásták dilinyós nyakiglábok.
Szokások, tudatos öngyilkolás ez,
Ennek rabja vagyok, ez kötelez.
Kell az érzés,
Kell a sekélyes szemfényvesztés.
Nem elég a szerelem,
Miért töltöm mással az életem?
Ha ott van velem,
Miért töltöm tovább a leletem?
Sírhalom a bizonyíték,
Nem egy, több ezer emlék.
Ha boldog vagyok igazán,
Ha nekem elég, miért kell a hiány,
A vágy egy szál cigaretta után…

  
Égnek már a fények
A nézők betöltik a nagy messzeséget.
Kész a dísz, minden csillog-villog,
Mindenki vár, csak vár, tétován,
Végre kezdjék már a táncot.
Felgördül a függöny- ezernyi vágy, s tekintet
A pár, csak ide-oda billeg.
Rohadt izgalom, izom mind szabadon,
Adrenalin, a tűz ég bennük,
Kéj, egy csipetnyi humor eszközük.
Kezdődik a tánc,
Ámul a bamba nászleső had,
S eltörpül a tömeg, eltűnnek,
Szertefoszlanak, csak Ők, ketten vannak.
A zene lüktet, felpezsdíti vérüket,
Áthalad a testük minden pontján,
Lángol a lelkük, elfelejtik eddigi életük.
A külvilág eszköz, egy gyarló mihaszna talány,
Hol két szív itt vagy ott egymásra talál.
Vége a dalnak, elhal a zene,
S eltörik valami, ott bent, elpattan,
Szívükben egy ér, vele minden remény.
A közönség tombol, nem hallják a halál dalát,
Maguknak akarják a két táncos pillantását.
Arcuk sugárzik, álca ez, boldogsággal teli
Gyűlölködő álca, de ez érzésüket elfedi.
Egy csokor virág az ünnepeltnek,
Hisz örömöt kap, ki ma született.
Minden szirom illatmámor,
Eltűnik, mint a kámfor.
Legördül a függöny, kezdődik,
Folytatódik minden egy évnyi eltéréssel,
Folytatódik a show tele reménnyel.