K. B. Zoltán irományai

Felkelt a Nap,
Szétszórta az apró lángokat!
Érces hangok fülemben,
Sosem hallottam szebbet életemben!
Hangok, mit mondtak egyszer,
S azóta elfeledtem ezerszer.
Nyár tikkad, a szúnyoghad
Észrevétlen vért szívhat.
Aljas élősködő,
Az édes folyadék neki a napi betevő,
Neveli kedvesét,
Ellepi szeretteink testét.
Terjed, mint kór, az álom,
Terjed, ki nem találom,
Mikor lesz vége,
S elérünk a mondat legvégére.
Parányi kívánság a tudás,
Annál több a nagyravágyás.
Felébredt álmából a szó,
Az igazat olyan jól megmondó.
Lepj el kedves takaró, az álom,
Tudjam azt, mit senki, kitalálom,
Csak engedd meg,
Kegyelmezz, ments meg!
Felkelt a Hold,
Szétszórta az éji sugarakat,
Elhintette a kicsiny magvakat,
Mi megfogan apró elménk mélyén,
Az év egy álmatlan éjjelén.
Keressük a választ,
Kutatjuk a vigaszt!
Rátelepszünk,
Mint élősködők, zsigerelünk,
Hogy elérjen a nyugalom,
S megöljön a csendben lopakodó;
„Én tudni akarom!”