Az élet egy opera,
Méghozzá szappan, hát ezt kaptam.
Játszok, minden nap szerepet tanulok,
Tökéletes napok hosszú sora,
Kis szobrok fényes csillogása,
Mámorít, de szomorít a lét,
Hogy egy monológ,
Egy jól szerkesztett szöveg elég,
Hogy lábam előtt heverjen akár a kék ég.
Kár, hogy nem tanulható,
Formálható kis létünk, nekünk való,
Esendő szereplők, tétova léptei,
Mihaszna játékai romba döntenek,
A színpadról vadul lelöknek.
Vak világ, elég, hogy szeressen a nép,
Világtalan szép emlék voltál
Hasztalan Dunamenti kép.
Kevés a szavam, eltemetett a rendező,
Nem játszok tovább, eltűnő
Csillag vagyok az égen,
Eltűnő emlékkép a messzeségben.
Csöpögős szerelmi szál, véres dráma
Ezt adta a sors, ki temetett,
Van Neki ennyi hatalma, hát elfeledett.
Megéget a láng, ha tűz borítja szívem,
Elégek Érted, elégek, mert szeretlek,
De várj, játssz még nekem!
Játszd el, hogy szeretsz,
S a szívedben helyet nekem engedsz!
Csapó! És tessék!
Kezdődik egy újabb rész:
Bukás vagy a teljes felépülés.
S nincs menekvés!
Szappanopera
2011.06.21. 15:54
Címkék: vers
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://z0lee.blog.hu/api/trackback/id/tr833003516
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.