K. B. Zoltán irományai

Rímek,
Kikkel világot teremtek.
Szerencsétlen tévedések lennétek?
Hamis csalfa talányok,
Valótlan álmok.
Csoda kéne,
Nem rágalom
S böszme.
A kritika,
Mi normális,
Az vinne előbbre!
Élni csak élni,
Alkotni és szeretni,
Egyszerű,
Mégsem könnyű.
Élni és szeretni,
A szépet a szerelmet élvezni,
S a csodának örülni.
Gyertek velem,
Vad rímek, szerelem!
Lehetsz bárki,
Érhet akármi,
Keresd a csodát
Hidd el,
Magadban megleled!

Te csúszómászó féreg,
Dög, kit mindenki csak megvet!
Pillangó voltál, egy nagy tünemény,
De bábbá váltál újra,
S elveszett minden erény.
Az éjszakát járod,
Bűzös kocsmaszagod,
Cigis leheleted,
Fokozza undorod.
Te féreg, Te csúszómászó,
Senki sem segíthet,
Csak Te mentheted meg életed.
Válj bábbá újra,
Légy nappali lepke!

Cirkuszi mutatvány, a nagy teremben emberek,
Elveszettek, kietlen tájon eveznek, sötétség;
A lámpában nincs szikra, az előadás kezdetét várja.
Kéklő messzeségben bohócok hada,
Eljátsszák a szerepet, élve vagy halva,
Mindig mosolyogva.
Porondon a hazugság, az álarc mindenki fején,
Előadják, igen, minden a helyén.
Igaz gyermekkacaj, elvetemült felnőtt moraj,
Szünetben ordibálás, s pop corn ropogtatás.
Színjáték, egy forintot sem ér,
Mi lenne, ha igazi lenne?
A bohóc sírna, úgy mulattatna,
A balett táncos a levegőben a félelmét mutatja,
Reális érzelmek, gondolatok s fóbiák,
Egyenesen elrettentő ostoba érzületek.
A világ egy nagy emelvény,
Hol a bohócokon a félsz, ezért minden rejtett
S mutogatják, mutatjuk a tökéletes képet.

Torzult világban, megannyi kátyúban
Kiútért kutatsz, lopsz, csalsz,
Egy apró fényért, egy vigaszért matatsz.
Mámoros, alkoholba fojtott esték,
Kábítószerekkel roncsolt elmék,
Mi van Veletek emberek?
Mit tettetek?
Szétnézek a Földön, hányingert keltetek,
Menekülök, szeparált kis világ fogadj örökbe,
Nem teszek semmit, kezemet ölembe fektetem,
Ez kell nekem, hisz;
Szavaim halk morajlások, mint apró tengeri hullámok,
Ide elsöprő ár kell, egy özönvíz, szédítő áramlások!
Jöjjetek emberek, a hullámot Ti ébresztitek,
Hisz „szőlőszemek” vagyunk, egy üveg bornyi nem elég,
Még egy üveggel kaphatnék?
Száraz a torok, az enyém már biztosan,
Egy pohár borral újra dalra lobban!

Megtöri az első sugár a nagy éji sötétséget,
Elnyomja a bánatos szürkeséget.
Újjá szület a világ, s Vele mozdulok én is,
Véget vetek álmaimnak, utat engedve a valóságnak.
Engedj Álom, szabaduljak Tőled, elég volt Belőled,
Engedj, az élet szép, Te csak délibábként lebegsz,
Csodával, tökéletes pillanatokkal kecsegtetsz.
Meghasad, kettétörik, felszakad a burok,
Előtör minden vad emlék, elönt, eláraszt,
Magával ragad megannyi valós kép.
Süvítő szél, édes virágillat, fejfájós pillanat,
Nyitva az ablak – nyitva egy egész világ.
Ez az igazi valóság!

Repültem gép szárnyán,
Mely sínen zakatolt.
Élveztem a kilátást,
A tömeg-vonzást.
Megismertem a csendet
A város szívében,
A hangos járművek környezetében.
Együtt dobbant a szívem,
A város lüktetésével,
Ütemre jártam együtt,
A lépéseivel.
Szürke hétköznapok,
Nekem színes filc-halmok,
Mellyel színeztem,
Mellyel önmagam lehettem.
Rabja lettem a fénynek,
Minden egyes csemetének,
Legyen fa vagy gyermek,
Budapest, 
Te kezdete vagy
Egy életre szóló tervnek!

Hiányzik a nyár, minden egyes fénysugár,
Mely melenget, mely csak úgy némán nevelget.
Adj erőt, hogy kibírjam, támogass,
Bíztass, hogy elérjek Hozzá,
Mert Vele válhatok igazán boldoggá.
Ezernyi szín, ezernyi emlék,
Mind egybeforr, színtócsák a lelkemben,
Sebek a szívemen, mert nem vagy Velem.
Jöjj már, mert félek.
Tintapatron kell, hogy fessünk csodás képeket,
Édes, mézes-mázas regényeket alkossunk,
S csak élvezzünk a napsütötte perceket!
Hiába, nem megy, egy álom marad,
Mely melenget, mely csak úgy némán nevelget,
Az igazi Nyár helyett, s így nem lehetek igazán Veled.
Rügyeznek a fák, elhantolják,
Sírnak adják a természet bánatát,
Vele együtt engem is, tedd meg kérlek,
Mert Nélküled nincs értelme ez életnek.
Mosolyognak a fák, dúdol körülöttünk minden virág,
Ez kell, újra, hogy fogd a kezem,
Hogy újra Nyár legyen,
S folytatódhat a nagy szerelem!

Unalom űz az álmaim mélyére,
Boldog vagyok egy percre,
Egy csodás életre talán, de vége.
Minta a szél elfújta volna a gondolatom,
Elhagyta volna agyam a pillanatnyi elmebajom.
Színes angyali képek,
Eltévedt jövőbeli emlékek,
Rám csak bajt hoztatok!
Dobog a szívem, együtt dobban
A világgal, együtt érez
Az emberek millióinak nagy bajával.
Nem hiszek többé, elég a mese,
Minden elmét formáló gondolatból pattanó eszme!
Ne ígérj, nem bízok már,
A két szemem legyen az ítélő-pár.
Változik az élet, s én falevél vagyok,
Zöldellek, sárgulok, majd végül lehullok.
Ismerem az élet fájdalmát,
Így megadom Neked a boldogság kulcsát.
Ha kell, küzdj, harcolj érte!
Elég már a sok szó,
A hazugság, ha kell, adj valamit,
Ne kergess egy álmot,
A valóságban tegyél érte!
Becsukom a könyvet, a mese tárházát,
Bezárok egy világot, meghasad a szívem,
S így elvesztettem minden reményem!

Bódító, szívet melengető ünnepek,
Eltűntetek, itt hagytatok, vége.
Itt vagyok az élet új kapujában, vár rám.
Kátrányos füst szállj el tőlem,
Hagy érezzelek, tisztán Téged,
Újra, hagy élvezzelek, szeresselek,
Talán úgy, mint még soha.
Adj erőt, felejtesd a kínokat,
A harcok adta sebeket,
Ölelj át, járd át a testem Te égi szellem,
Te Új Évi szellő, hozd ide nekem újra a szerelmet.
Elválni nehéz, feledni a csodát, emészt a vágy,
Elszomorít a nagy távolság.
De új kártyákkal játszunk, s én keverek,
Meg van az esélye, hogy most végre én nyerek.
Éreztesd, hogy szeretsz, adj vigaszt, reményt,
Egy életre szóló nyereményt.

Hull a hó.
Szél tépázza a csupasz fákat,
Végtelen csata, hideg tél,
Hát itt vagy, lám, eljöttél.
Ünneplünk, mert elhozod a szeretetet,
Érdekes módon felmelegíted a szívüket.
Készül már a dísz az ablakba,
Világít minden család otthona.
Zord időben ének hangja száll,
Elmélázik, sétálgat egy-egy ifjú pár.
Kitárul a szív, előbújik a szeretet,
Napvilágot lát az ünnep, az öröm, az élvezet.
Minden perc áldozat, s meg is hozod,
A boldogság igen, a Te otthonod.
Tél, csodás tél,
A Karácsonyt Te méltón birtoklod.