K. B. Zoltán irományai

Képeken láttalak,

Képeken feltűnt egy derengő alak.

Halálvágy Veled kergetődik,

Egy pillanatra elszegődik.

Két pillangó útra kell vele,

Hogy mindkettő utolsó lélegzetét vegye.

Mozdulatlan erkölcs, szilárd valóság,

Kecsegtető hazugság,

Mi uralja tested,

Mivel eléred, hogy mindenki tesped.

Mégis kell, magával ragad tekinteted,

Érzem, uralod az egész testemet.

Felelj, ha mersz, ne játszunk,

Csöpögő juharszirupszerű az álmunk.

Fénylő ruhád, most mocskos,

Belepte a kosz, s helyenként foltos.

Vonz a termeted, Te fagyos elme,

Vonz, akár kedvemet szegve.

Édes álom, hogy valóság légy,

Többet érez Tőled, egy undort keltő légy.

Kellesz, érzem, Nélküled veszek,

Holmi érző fadarab, sőt kő leszek,

A semmi közepén Veled elveszek,

Kő, mint Te, csak én érzek,

Szenvedek,

Sírok helyetted!

Birkacsorda, vagyis a sok turista,

Csak koreografál,

Megérteni egyik sem próbál.

Érezni a vágyat, a kínt,

Mi engem kiborít.

Én élem az életet,

Te várod, hogy az végre igaz legyen!

S megérintsen egy apró érzelem.

Válasz egy keresésre,
Válasz egy eddig megfejtetlen kérdésre.

Úgy van, keresni kell, kutatni a párt,
Aki mellesleg nem is árt,
Ha van, ki szeret, s óv Téged.
Érzed, hevesen ver szíved,
Érzed, Vele ezen a világon van helyed.
Vannak, kikkel pihensz, itt-ott,
S jól „elbeszélgetsz",
Egy jó ideig csak ténferegsz.
A világnak ebben a formában kellesz.
Hidd el, van benne tűz,
Mi lángol, s egy skatulya mélyére űz,
Vagy a végtelennel elzüllsz.
Harc nélkül, nincs győzelem,
Pár nélkül nincs szerelem.
Nem lesz soha semmi, csak káosz,
Egy évmilliókig tartó pátosz,
A semmiért.
Kell, hogy valaki vezessen,
S a célba mindenki beérjen.
Az nem lehet, hogy együtt sétálsz Vele,
S végül elértek egy hegyre?
Nem a dombon állsz,
S élvezed a kilátást,
Hanem, a párral,
Az életed betestesült vágyával
Élsz tovább, s haladsz az árral.
Kéz a kézben,
Akár az első szerelemmel,
Mi nem egyenlő egy kitalált szereppel.
Mit játszunk, ha túlon-túl nagy a baj,
S kedvünk szottyan, kész akar.
Semmi sem ér többet, mint a szerelem.
Még egy jól eljátszott darab sem!

A túlon-túl,
Sőt, a valóság határán dúl,
A harc a szívemben érted,
Csak sajnos Te ezt nem érted.
Kell nekem az érintés,
Minden apró semmit-tevés.
A nesz, hajlani órán,
Az ágyban mocorogván.
Hull a könnyem, mert tévedtem,
Mert talán tévedtél. Nem!
Ez kettős cselekmény,
Árnyalati képződmény,
Az utállak, kicsiny válaszfal,
Körülvesz, ha nagy a baj.
Ebből lesz a szeretlek,
Félek, rettegek, hogy elveszítelek.
Kell minden apró jel,
Kell, hogy valamit felelj.
Ne játszunk, holmi gyarló játékot,
Ne játszunk zsákbamacskás álmot!
Te vagy az érzéki belsőm,
A szerelmet megtestesítő külsőm!
Adj, hogy kapj valamit,
Talán adok egy fikarcnyit,
Egy érzést,
Mi túlszárnyal minden elképzelést!

Tükör darabok szanaszét,
Ki-ki keresi a magáét.
Úsznak, párra lelnek
S újra egyedüli percek jönnek.
Csillognak a végtelen felszínen,
A játéknak párja nincsen.
Telihold az éjszakában,
Mennyi kicsiny másra lel,
Mégis egyedül uralkodik,
A fordított napfénnyel.
Társa vágyik, ég benne a tűz,
Mégis mindenkit maga mellől elűz.
A csillagok, a társai,
A gyilkos cinkosai.
Tolvajok az égen,
Ellopták minden kincsem.
A titkot szegték,
Egymásnak a mesét elregélték.
Azóta hitetlen keresem a helyem,
Itt már az égen sincs biztonságban a történetem.
A telihold lassan fogy, csak nevetek,
Elveszik, szégyenére elrejtőzik.
Fél, mert fejét szegik,
Mert a síró emberek elkergetik.
Egyedüli fénylő éjszaka vagy Magad,
Egyedüli titokörzőnek tartod Magad.
Mégis csak egy gömb vagy az égen,
Egy egyszerű fény a messzeségben.

Fáj, hasít minden érzelem,
Lehúz a mélybe,
Lehúz egy gödör csótányokkal teli fenekére.
A szerelem, mi lüktet,
Ha bánatos a szív,
De segít feledni az ész,
S egy véres kés,
Mely a szívbe mar,
S kettévágja hamar.
Túl a világunk határán,
Valahol a szerelem még él,
A szívünk halála után.
Kettős vággyal kérdezem:
Megöljem, pusztítsam álmaim várát,
Vagy éljek tovább,
Lássam, miként szegik szárnyát,
A szerelemnek,
Miként lesz vége egy végtelennek tűnő,
Mesebeli történetnek?
De állj, talpra állok,
S küzdök én túl, a végtelen,
Küldök én Veled,
S Érted,
Vad, pusztító szerelem!

Holt lelkek lebegnek,
Az égen bárányok kergetőznek.
Édes álom, lázas képzelgés,
Édes az élet, keserű az emlékezés.
Fáj, ezért nem jön a vég,
Nem jön az esti vendég.
Holttá teszlek, majd
Felélesztelek!
Képemre formállak,
Magamnak akarlak.
Szobrom leszel, kis báb,
Elvágódik minden láb.
Hason csúszol,
Szerelmem a világ végére vonszol.
Jéggé válik a szíved,
Elsorvad minden belső szerved.
Így kellesz, Te konok vad,
Szavam utánad fakad;
Meg ne változz,
Csiszold Magad!
Két gyémánt, két drágakő,
Két erős akaraterő,
Két kitartó emberevő!

Színes csillagok az égen,
Színes angyalok,
Paletta az élet,
Az emberek, kikkel együtt élek.
Szövevényes hálóba ütközünk,
Néhányan együtt, egymással evezünk.
Kéz a kézben tervezünk,
Harcolunk, szétszakad a kötelék, feledünk.
Oly nehéz az elválás,
Nehéz a változás,
Szürke felhők, a színes égen,
Sosem szerettem kéken.
Meglepetések hada az utca tömege,
Annyi csapongó zúzmarás emberke,
Annyi csodás tűzről pattant rabló elme.
Kavargó ár, mellyel haladok,
Sodródok, közben morgok,
Magamban duzzogok.
Kirohanó pávatánc, feltűnő talány,
Hatásos, találmány.
Irányítok, terelek, célt soha sem érek,
Kész, vége, a tánc el sem kezdődött igazán,
Mégis életét vesztette egy ifjú páva-pár.

Édes az élet.
Édes a vágy, mi hajt,
Ha forr a vér,
Mi tart, ha bőröd nem elég.
Engedj el, hajts engem!
Belsőm ég, belülről emészt,
Ennyi érzelgés, annyi balga csöpögés.
Állj! Nem kell nekem, ki vagyok én?
Ki volnék az életében, igen az övében,
Vagy ki a tiédben? Válaszolj!
Egy valaki a nagy tömegben,
Ez vagyok, ezt érdemlem.
Aggodalmas emlék már semmi más,
Aggodalom mely mélyre ás,
Oly messze a szívembe,
Honnan ki nem szökik soha,
Rab marad egy örök életre.
Egy apró szó, egy törődő pillantás,
Semmi más.
Semmi, hagyj, engem Te ne gyalázz!
Éltem, Szerettem. Most vége.
Eltemettek, mert feledtek,
Síromon a virág-halom,
Rajta: A Senki Embere.

Egy börtön rabja vagyok,
Füstösek a rácsok,
A kulcsot elásták dilinyós nyakiglábok.
Szokások, tudatos öngyilkolás ez,
Ennek rabja vagyok, ez kötelez.
Kell az érzés,
Kell a sekélyes szemfényvesztés.
Nem elég a szerelem,
Miért töltöm mással az életem?
Ha ott van velem,
Miért töltöm tovább a leletem?
Sírhalom a bizonyíték,
Nem egy, több ezer emlék.
Ha boldog vagyok igazán,
Ha nekem elég, miért kell a hiány,
A vágy egy szál cigaretta után…

  
Égnek már a fények
A nézők betöltik a nagy messzeséget.
Kész a dísz, minden csillog-villog,
Mindenki vár, csak vár, tétován,
Végre kezdjék már a táncot.
Felgördül a függöny- ezernyi vágy, s tekintet
A pár, csak ide-oda billeg.
Rohadt izgalom, izom mind szabadon,
Adrenalin, a tűz ég bennük,
Kéj, egy csipetnyi humor eszközük.
Kezdődik a tánc,
Ámul a bamba nászleső had,
S eltörpül a tömeg, eltűnnek,
Szertefoszlanak, csak Ők, ketten vannak.
A zene lüktet, felpezsdíti vérüket,
Áthalad a testük minden pontján,
Lángol a lelkük, elfelejtik eddigi életük.
A külvilág eszköz, egy gyarló mihaszna talány,
Hol két szív itt vagy ott egymásra talál.
Vége a dalnak, elhal a zene,
S eltörik valami, ott bent, elpattan,
Szívükben egy ér, vele minden remény.
A közönség tombol, nem hallják a halál dalát,
Maguknak akarják a két táncos pillantását.
Arcuk sugárzik, álca ez, boldogsággal teli
Gyűlölködő álca, de ez érzésüket elfedi.
Egy csokor virág az ünnepeltnek,
Hisz örömöt kap, ki ma született.
Minden szirom illatmámor,
Eltűnik, mint a kámfor.
Legördül a függöny, kezdődik,
Folytatódik minden egy évnyi eltéréssel,
Folytatódik a show tele reménnyel.