K. B. Zoltán irományai

     Rezeg a telefon, még nem fogom fel mi történik velem, még szeretném a második tökéletes életemet élni, de nem hagyja. Makacsul és hajthatatlanul próbálja szétzúzni álmaim, küzdök ellene, mert nem szeretnék  visszacsöppenni a komor és szürke valóságba. Végre feladja, de én tudom, hogy nem végleg. Mostmár csak egyetlen dologra tudok gondolni. Tudom, odalent a konyhában már a reggeli vár rám. Végre egy cél, amiért érdemes felkeni. Nagynehezen elhagyom a puha és  biztonságot jelentő ágyamat, nehéz volt, de tudom ma este visszatérek és újra vágyaimé és az álmaimé a főszerep. Miközben erre gondolok észreveszem, hogy az ajtóm előtt állok és hezitálok, mégis határozottan nyomom le a kilincset, ezzel utat engedve az újabb remények vagy estleg csalódásnak. A reggeli után eltelik egy vontatott fél óra. Mindennel kész vagyok, még az elaludt hajamat is sikerült művészien már-már szinte tökéletesen elkészítenem. Végre indulhatok. Az ajtót kinyitva megérint a tél csípős keze, a szél szétzilálja hajam, de nem foglalkozok most ezzel érzem ma vmi új vár rám...

Egy unott és teljesen értelmetlen kérdés. Pár nappal ezelőtt Vivien mesélte el egy szokásos reggeli napon, hogy az egyik ismerőse teljes elkeseredettségében tette fel Neki ezt a kérdést.

     Valljuk be őszintén ezt a kérdést mindenki felteszi magának, így vagyok ezzel én is. Mindenek előtt reálisan kell azaz kéne nézni a helyzetünket még akkor is, amikor úgy érezzük a világ minden gondja és terhe a mi vállunkon nyugszik. Eltökéltem, hogy én nem fogom még egyszer ezt a kérdést feltenni és nem fogok szüntelenül a problémákon és a nehézségeken fennakadni. Tudom (a kérdést megválaszolva), hogy minden egyes embernek a Földön van valami feladata, amiért él és nem szabad megfutamodni még akkor sem, ha teljesen reménytelennek tűnik is a helyzet...