K. B. Zoltán irományai

A fogadalmak minden szempontból erős jellemre és mérhetetlen kitartásra utalnak, mégis oly sokszor dobálózunk velük. Mindenki beleesik ebbe a nagy hibába, sokan fel sem fogják eléggé a dolog súlyát. Egy fogadalom megszegése kudarc, a mi kudarcunk, melyet egy újabb hiba egy újabb ígéret követ.
Én nem szeretnék csalódni, legfőképpen magamban nem, mégis elhatároztam magam. Tudom magamról, hogy sok mindenre vagyok képes. A dolog tudom nagyon elcsépelten hangzik: Javítani szeretnék. A tanulmányaim során soha nem tapasztalt módon ellustultam, ha valamit el szeretnék érni az élet során, mindenképpen teljesítenem kell.

A sötétben csak néhány lámpa fénye irányít, nem tudom merre járok, s kivel hoz majd össze a végzet. Csak az én léptem hallatszik a szűk kis utcán. Felnézek az égre, látom már a csillagok is elpártoltak tőlem, elhagyatott vagyok, nem érzem az édes otthont. Tovább haladok a kihalt utcán, csak egy közeli hinta nyikorog csupán. Mintha beszélne hozzám elsírná bánatát ma éjjel, de nincs mit tenni sajnos nem értem.
De állj! Valaki a nyomomban jár, hallom léptei visszhangját.
Ki lehet e késői órán? Bátorságom összeszedve megnézem hát.
De hisz csak a szél játszik velem!
Az utca kihalt, nem jár itt senki sem. A szél süvít tovább, a tél közeleg, a fák is érzik már. Játszanak a levelek, mik tarka őszi színekbe öltöztek, de ezeket sem láthatom, a  szél még ezt is elragadta irigyen.  Bárcsak azokat vitte volna, de a reménynek is oda, nem hiszem már, hogy közeleg valahol a hőn áhított tavasz, oda minden, mi szívemnek csak vígasz...