K. B. Zoltán irományai

                Csörög a telefon, már megint kelnem kell. Egy újabb sablonos hét kezdődik.
De mikor lesz már vége? Azt hiszik itt jobb, semmi sem fog változni.
A költözésünk óta ez lesz az első napom az új iskolámban. Nem várom, nem vagyok képes egy új színjátékra és nem tudom elviselni a folytonos képmutatást.
Gondolataimban elmélyülve indulok a konyhába. A szüleim sehol, valószínű már elmentek, hisz már évek óta csak a munkájuknak élnek;
Milyen szép is volt régen, együtt töltöttük a reggeleket és ismertük egymást, mára ennek nyoma sincs, csak két idegen embert látok minden nap.
Úhh... sietnem kell, jobb, ha nem tűnök ki a tömegből, a késésemmel. Összekapom magam és már indulok is.
Tavasz van, teljesen átadom magam a természetnek és élvezem azt. Minden az álmából ébredezik, most minden olyan szép és tiszta. Az utcában lakó emberek nem törődnek ezzel, mindenki rohan, senki nem élvezi a kilátást.
Miért nem értékelik? Miért nem törődnek semmivel?
Most érzem először, hogy megérte ide költözni, de csak a környék miatt. A járda szélét kis fák szegélyezik, melyek most rügyeznek. A tavaszi friss szellő vidáman kanyarog az utcában, teljesen áthat ezt az érzés, mint egy rügy a fán, úgy érzem most magam, tudom, más lehet minden és lehet egy új életem. 
Megérkeztem, izgatottan lépek be az ajtón. Mindenki kérdően néz felém, idegen vagyok a sok ismeretlen arc között. Nagy nehezen eligazodok a térképen és megtalálom az osztálytermet.
Mintha megint elsős lennék, mindenki úgy lépek be az ajtón. Futótűzként terjed el a jelenlétem híre, szinte másodpercek alatt minden szem rám szegeződött és kérdően nézett rám. Zavarba jöttem, nem tudtom most mit csináljak. Határozottan, köszöntem nekik és elmondtam, hogy én vagyok az új osztálytársuk. Láthatóan nem keltettem fel az érdeklődésüket. Az osztályon belül kialakultak már a megszokott kis csoportok, valahogy én egyikbe sem illettem bele. Azt hittem, persze én kis naiv, hogy valaki majd csak megkedvel és megkönnyíti a napom. Csalódottam ültem le egy szabad helyre, minden órán be kellett mutatkoznom a tanáraimnak, szinte nagyobb érdeklődést mutattak, mint az új társaim. Az első napom tehát így telt, most szomorúan bandukolok hazafelé. Most már nincs se rügy se tavaszi szellő…

Remény a reményhez, nem tudom már,
Nekem már nincs egy árva reménysugár,
Nem érzi szívem, hogy hol a határ,
Sejtelmes jövő most olyan kopár.

Remény a reményhez, nem tudom már,
Mi rejlik szívemben, s hol a határ.
Remélem kinyílik majd egy titkos zár,
S így el tudom érni, mi rám vár.

 

Sorry, de nem tudom befejezni..., majd ha megálmodom akkor kiegészítem:)

Papír az én vásznam,
S én ezt élvezem,
Így teleírom bátran,
Ahogy még senki sem.

Nem vagyok én író,
Sem költő deák,
S szép rímekkel bíró,
Játszadozó diák.

Minden egyes álmom,
Itt valóság lehet,
S egyáltalán nem bánom,
Hogy ez velem történhet.

Ha valaki ezt értékelni képtelen,
Mit ez nyújt nekem,
Sajnálom, hisz mindenem,
E néhány sorba beleteszem.
 

Egy szót se szólj, most én kérdezek
Mi az mit látsz, mit tehetek?
Szólni nem tudsz, csak nézel némán.
Így ezekre gondolok csupán;

Miért van ez, ki tehet róla?
Mi a megoldás erre a gondra?
Hogyan lehet olyan mint rég?
Nekem ez a helyzet már régen elég.

A folytatást nem tudom, ezt az Élet írja
Még mindig nem tudom, mi a megoldás erre a gondra.

Játszik, könnyedén játszik velem ez a Világ,
Mint élettelen rongybabát úgy rángat engem,
Én tűröm, s nem teszek ellene semmit sem.
Mit tehetnék, tudom ez így nem boldogság.

Álmaimban mindig a magam ura vagyok,
Letéptem régen már a drótokat,
Mik úgy bezártak, mint egy árva madarat.
Most repülök már,s egy könnycseppet sem hagyok.

Hogyan tudnám úgy elérni álmaim,
Mikor még mindig rongybaba vagyok,
 És csak álmaimban szabadulhatok?!
Így tudom, lehetetlen elérni vágyaim.

Tudom, egyszer még elérkezik az idő,
Minden erőm összeszedve, kiszabadulok.
S végre bátran, mint egy madár, szárnyalhatok.
De vajon tudhatom, mit hoz a jövő?
 

Minden reggel elrepül az idő, a közös poénok mégis feledhetetlenné teszik. Cintyvel minden percben önmagam lehetek. Minden hibám ellenére kedvel és én is Őt, úgy érzem ez egy igazi barátság. Őszintén szólva aggódok, remélem aggodalmam alaptalan. Szeretnék minden reggel egy vidám és egészséges lányt látni, ki felvidít és átsegít mindenen.
Tehetetlen vagyok, egy kis porszem a Világegyetemben, pedig úgy segítenék, de nem tudok.
Ma nélküle töltöttem a napot. Most a reggelem egy örökkévalóságnak tűnt, csak bámultam és néztem mások monoton életét.
A betegségek ellen nem sokat tehetünk, ki vagyunk szolgáltatva modern életünknek. Minden nap egy új küzdelem, egy úgy kihívás. Nagyon remélem minden rendben lesz Cinty, hisz tudod az élet csak barátokkal az igazi.

A fogadalmak minden szempontból erős jellemre és mérhetetlen kitartásra utalnak, mégis oly sokszor dobálózunk velük. Mindenki beleesik ebbe a nagy hibába, sokan fel sem fogják eléggé a dolog súlyát. Egy fogadalom megszegése kudarc, a mi kudarcunk, melyet egy újabb hiba egy újabb ígéret követ.
Én nem szeretnék csalódni, legfőképpen magamban nem, mégis elhatároztam magam. Tudom magamról, hogy sok mindenre vagyok képes. A dolog tudom nagyon elcsépelten hangzik: Javítani szeretnék. A tanulmányaim során soha nem tapasztalt módon ellustultam, ha valamit el szeretnék érni az élet során, mindenképpen teljesítenem kell.

A sötétben csak néhány lámpa fénye irányít, nem tudom merre járok, s kivel hoz majd össze a végzet. Csak az én léptem hallatszik a szűk kis utcán. Felnézek az égre, látom már a csillagok is elpártoltak tőlem, elhagyatott vagyok, nem érzem az édes otthont. Tovább haladok a kihalt utcán, csak egy közeli hinta nyikorog csupán. Mintha beszélne hozzám elsírná bánatát ma éjjel, de nincs mit tenni sajnos nem értem.
De állj! Valaki a nyomomban jár, hallom léptei visszhangját.
Ki lehet e késői órán? Bátorságom összeszedve megnézem hát.
De hisz csak a szél játszik velem!
Az utca kihalt, nem jár itt senki sem. A szél süvít tovább, a tél közeleg, a fák is érzik már. Játszanak a levelek, mik tarka őszi színekbe öltöztek, de ezeket sem láthatom, a  szél még ezt is elragadta irigyen.  Bárcsak azokat vitte volna, de a reménynek is oda, nem hiszem már, hogy közeleg valahol a hőn áhított tavasz, oda minden, mi szívemnek csak vígasz...

Elfogott egy különös érzés, átakarom élni, részese akarok lenni minden mozzanatnak, ami itt történik. Egy pillanatig sem haboztam, szinte ösztönösen rohantam végig a labirintusnak tűnő épületen és ott álltam az ajtó előtt, ami elválasztott az áhított ismeretlentől. Kinyitottam hát, lélegzetvisszafojtva léptem ki egy hatalmas térre.
De vajon mi történt? Hová tűntek a házak a szobrok és a piramisok?
Minden szerte foszlott; az aranyló homok már csak kopár föld, a fáraók nyughelyei már a képzeleteimben léteznek tovább,s a Nílus csörgedező patak csupán. Soha nem éreztem magam ennyire meggyötörve, mintha minden álmomat elfújta volna a szél.
Úgy érzem a tökétetes helyet soha nem lelem már...