Szürke felhők borongó árnyak
Oldalán elhúznak fölöttem, s nevetem;
A szánalom hangja szólal meg bennem.
Nem lehet most ennyi fájdalom,
Ennyi kínkeserves bánatom;
Hisz megérkezett szívembe a tavasz.
A virágok újra színpompás ruhában
S rügyeznek a fák szívem világában.
De itt a komor valóság elenyésző,
Elemésztő árnyai kergetnek,
S nem tudom, igazán mit is tehetek;
Hagyjam a szívem tavaszának ábrándos
Világának pusztulását?
Vagy örüljek s élvezzem a szerelem mámorát,
Mely az életem kínzó kudarcát
A kedvesem elfogadását jelenti,
De feledtetné a lemondás égető fájdalmát,
Mely sebzi szívem boldogságát?