K. B. Zoltán irományai

Szürke felhők borongó árnyak
Oldalán elhúznak fölöttem, s nevetem;
A szánalom hangja szólal meg bennem.
Nem lehet most ennyi fájdalom,
Ennyi kínkeserves bánatom;
Hisz megérkezett szívembe a tavasz.
A virágok újra színpompás ruhában
S rügyeznek a fák szívem világában.
De itt a komor valóság elenyésző,
Elemésztő árnyai kergetnek,
S nem tudom, igazán mit is tehetek;
Hagyjam a szívem tavaszának ábrándos
Világának pusztulását?
Vagy örüljek s élvezzem a szerelem mámorát,
Mely az életem kínzó kudarcát
A kedvesem elfogadását jelenti,
De feledtetné a lemondás égető fájdalmát,
Mely sebzi szívem boldogságát?

Apró mozgó foltok, most oly közel,
A fénylő csillagok a tó vízében
Táncolnak, s nézem, milyen élvezettel
Merülnek alá s fel, pillanatok műve,
Mint az Élet. Az apró fonalakból
Szőtt édes álmokkal teli Élet.
Sokan kérjük, de mikor kapjuk
A boldogság teli poharát, mi elmossa
A fájdalom kínzó maradékát.
Szerelem is kell, nem sok,
Csak egy életen át tartó, érzelmekre
Ható apró csalfa mese, melybe
Beleremeg az ember minden kicsiny része.
A képzelet, a lelki egész,
Mi mindent felemészt, s elenyésző
Foltokkal s pontokkal
Aprócska álombeli pillanatokban
Összeáll és egy életre szíven talál.

 

 

Magányra vágyok, s az erdő megadja ezt nekem. Egyedül sétálok céltalanul egy kis ösvényen, ez vezet, s csak ő tudja, merre jutok. A szél nem fúj, csak a durva lépteim zavarják a teljes nyugalmat, a békességet. A nap korongja egyre halványabban világítja be az előttem álló akadályokat, már teljes a sötétség s félek, hisz tudom eltévedtem és az éjszakát itt egyedül kell eltöltenem. Hisz ezt akartam; a magányt, egy kis szünetet a rohanó életemben, s rátalálni újra önmagamra. Keresnem kell valamilyen menedéket, ahol meghúzhatom magam ezen az éjszakán.
Már szinte az orromig sem látok el, csak sejtem a kis ösvényt, csak sejtem az utat, melyre eddig támaszkodtam. Egyre gyorsabban sietek az ismeretlen felé, a szívem vadul dobog, érzem elhagyott minden, csak magamra számíthatok itt a sötétben.
De állj! Egy hirtelen mozdulat, egy szempillantás és rájöttem itt van Ő, kit eddig oly sokáig kerestem. Beléütköztem az úton. Beszélgetve folytatjuk utunkat, együtt sokkal könnyebb együtt sokkal szebbnek látom még a hűs, kietlen erdőt is.
Valamilyen fény dereng az út végén; egy vadászházikó kültéri lámpája pislákol az éjszakában. A ház teljesen üres, mint minden más ezen a vidéken, csak mi vagyunk. A tűz meghitten ropog a kandallóban, s sejtelmesen bevilágítja a kis helyiséget.
Tökéletesnek látom Őt, de nem veheti észre, hisz tudom, baj lenne belőle. Csak beszélgetünk, de oly jó, vígan úszok a szavai tengerében. A fáradságunk legyőz minket, nem küzdhetünk. Felálltunk s egymásra találtunk: Egy tökéletesnek tűnő pillanat, s nem emlékszem már másra csak egy csókra, s egy apró kis szóra: Szeretlek!

 

Félek én Tőled;
Egyszer elhagysz majd engem,
Egyszer elfeledsz, elengedsz,
S nem lesz más csak a puszta,
Az örök félelem a rossztól,
A végeláthatatlan szenvedéstől.
Most jól vagyok, csak remélek;
Elég lesz az idő, s eljutok majd oda,
Hová sóvárgok, csak vágyakozok,
Már talán születésem óta.
Hol a kék eget nem választja el semmi sem
A termékeny föld ölelésétől,
Nincs akadály, minden együtt van egységben,
Együtt van teljes békességben.
Nem Tőled félek, ne érts félre,
Csak attól, mi rám vár ha nem leszel,
Ha eltűnik minden, mi kell nekem;
Az életet adó örömök
A békességet biztosító erős cölöpök,
Melyek erősen kitartóan,
Sőt megdönthetetlenül segítik,
Biztosítják utam, vigyáznak rám,
Ha elveszek, mert eltűnök én Veled,
S nem lelem többé a helyemet.

 

Az érzelmeim börtönében élek és félek,
Sosem szabadulok s egyedül maradok.
Eljön majd a magány, s ketten leszünk
Együtt , s majd egymást szeretjük,
De ments meg engem, szabadíts fel,
Anélkül hogy elvesznék, ébressz fel,
Hisz álmaimba vagyok száműzve,
Mint egy csodaszép tündérmese,
Úgy élek én ott szabadon, s hagyom,
Hogy elragadjon a végtelen képzelgésem,
De ments meg engem, szabadíts fel,
Rántsd le a leplet, ébressz fel,
Hisz az élet szép, és én szeretem,
Csak emlékeztess erre szüntelen.
Minden nappal jobban vágyom Rád.
A szívem nem bírja e megpróbáltatást;
Gyere és ments meg hát,
Nyisd fel a börtönöm ajtaját!

 

Van nekem egy csoda ládikám,
Melyben a sok kincs és titok mind rám vár,
S kell hozzá a kulcs, az élet, a szeretet,
De elvesztettem én már mindet.
Nincs kulcsom, elhagytam én réges-rég,
Egy elhagyatott erdő közepén.
Az életemet már feladtam az sincs már.
A szeretet, így talán nyílhat a zár,
Mégsem nyílik, hiába próbálom,
Küzdök, de nem lelelem,
Félek, csak zokogok, hisz elszállt,
Elrepült az utolsó reményem.

 

 

Ragadd meg a tollat, s a percet,
 Mellyel minden szebb és jobb lehet.
 Sződd tovább az életed fonalát,
 Az életed mesebeli folytatását.

A boldogság már vár Rád,
 Csak írj tovább kérlek Téged.
 Hidd el van még szép és jó,
Mi ebben az életben Téged illet!

Egy mesebeli modern story,
Ami csak a Tiéd lehet,
Csak írj tovább, írj bele mindent,
Mitől boldog lehet egy egész élet.

Én Veled vagyok, segítek,
Kiegészítek, javítok, s kérek.
Vedd kezedbe a sorsod, fogd erősen,
S el ne engedd soha sem.

 

Te vagy ki az életemet adtad oly rég,
Tőled kaptam mindent mi nekem elég;
A dobogó, érző néha kesergő szívemet,
A sok feledhetetlen emlékemet.
Bár tudom, nem vagyok tökéletes,
De nem baj ez teljesen természetes.
Köszönök minden boldog percet,
Miben ennyi éven át részem lehetett.
A köztünk lévő szoros köteléket,
Melyet senki nem láthat és érthet
Fel nem bontja soha semmi sem,
Még az értelmen túlnyúló Halál sem.
Anya a Földön van sok, sőt számtalan,
Kik mind a boldogságért küzdenek untalan,
De nekem csak egy fontos e Világon;
Te vagy, kinek az életem ajánlom.
Benned fejlődtem 9 hónapon át,
Veled együtt egy csodás életen át,
A gondolat, hogy egyszer elveszítelek,
Árnyékként követ, s bevallom félek,
Hisz Te nem vagy pótolható,
Hisz Te vagy a fontos életet adó;
A tökéletes Anya.