Lehunyva lelkem tükrét
Most csak Téged lát,
Ragyog, mint még soha,
S élvezem, de tudom;
Ez csak egy apró csoda,
Mit álomnak nevezünk,
Mi eljön és magával ragad,
Túl repít a végtelen határon,
Fel a csillagok közé.
Ez valóban csoda,
S ki tudja, ki adta.
E tükör a kapocs,
Mikor nem vagy velem,
Így látlak, érezlek újra,
Mint legutoljára - gyere álom!
Siess, mert fáj,
Nem kell nekem az üres való!
Add Őt nekem, míg álmodom,
Legalább addig kárpótol,
Míg újra magamhoz nem szoríthatom.
