K. B. Zoltán irományai

Torzult világban, megannyi kátyúban
Kiútért kutatsz, lopsz, csalsz,
Egy apró fényért, egy vigaszért matatsz.
Mámoros, alkoholba fojtott esték,
Kábítószerekkel roncsolt elmék,
Mi van Veletek emberek?
Mit tettetek?
Szétnézek a Földön, hányingert keltetek,
Menekülök, szeparált kis világ fogadj örökbe,
Nem teszek semmit, kezemet ölembe fektetem,
Ez kell nekem, hisz;
Szavaim halk morajlások, mint apró tengeri hullámok,
Ide elsöprő ár kell, egy özönvíz, szédítő áramlások!
Jöjjetek emberek, a hullámot Ti ébresztitek,
Hisz „szőlőszemek” vagyunk, egy üveg bornyi nem elég,
Még egy üveggel kaphatnék?
Száraz a torok, az enyém már biztosan,
Egy pohár borral újra dalra lobban!

Megtöri az első sugár a nagy éji sötétséget,
Elnyomja a bánatos szürkeséget.
Újjá szület a világ, s Vele mozdulok én is,
Véget vetek álmaimnak, utat engedve a valóságnak.
Engedj Álom, szabaduljak Tőled, elég volt Belőled,
Engedj, az élet szép, Te csak délibábként lebegsz,
Csodával, tökéletes pillanatokkal kecsegtetsz.
Meghasad, kettétörik, felszakad a burok,
Előtör minden vad emlék, elönt, eláraszt,
Magával ragad megannyi valós kép.
Süvítő szél, édes virágillat, fejfájós pillanat,
Nyitva az ablak – nyitva egy egész világ.
Ez az igazi valóság!

Repültem gép szárnyán,
Mely sínen zakatolt.
Élveztem a kilátást,
A tömeg-vonzást.
Megismertem a csendet
A város szívében,
A hangos járművek környezetében.
Együtt dobbant a szívem,
A város lüktetésével,
Ütemre jártam együtt,
A lépéseivel.
Szürke hétköznapok,
Nekem színes filc-halmok,
Mellyel színeztem,
Mellyel önmagam lehettem.
Rabja lettem a fénynek,
Minden egyes csemetének,
Legyen fa vagy gyermek,
Budapest, 
Te kezdete vagy
Egy életre szóló tervnek!

Hiányzik a nyár, minden egyes fénysugár,
Mely melenget, mely csak úgy némán nevelget.
Adj erőt, hogy kibírjam, támogass,
Bíztass, hogy elérjek Hozzá,
Mert Vele válhatok igazán boldoggá.
Ezernyi szín, ezernyi emlék,
Mind egybeforr, színtócsák a lelkemben,
Sebek a szívemen, mert nem vagy Velem.
Jöjj már, mert félek.
Tintapatron kell, hogy fessünk csodás képeket,
Édes, mézes-mázas regényeket alkossunk,
S csak élvezzünk a napsütötte perceket!
Hiába, nem megy, egy álom marad,
Mely melenget, mely csak úgy némán nevelget,
Az igazi Nyár helyett, s így nem lehetek igazán Veled.
Rügyeznek a fák, elhantolják,
Sírnak adják a természet bánatát,
Vele együtt engem is, tedd meg kérlek,
Mert Nélküled nincs értelme ez életnek.
Mosolyognak a fák, dúdol körülöttünk minden virág,
Ez kell, újra, hogy fogd a kezem,
Hogy újra Nyár legyen,
S folytatódhat a nagy szerelem!