K. B. Zoltán irományai

Betondzsungel, városi forgatag, közösségi közlekedés, természet. Egy kiragadott pont csupán a város. Egy szelete a múltnak, mit képünkre formáltunk, mit természetellenesen magunknak nyilvánítottunk. A természet keresi az utat, a fény felé vágyik, majd kitör minden lehetséges módon. Eláraszt bennünket a levegő, elharapódzik minden aprócska fűszál egy gondozatlan területen. A felszínre tör minden gyökér, minden ami a földből keres utat, utat a betonrengeteg között. Kell, hogy lásd ezeket a kis örömöket, ezeket a számunkra abnormális naturális foltokat a világban, a városban, egy-egy ponton, ahol odébb állsz, ahol elhaladsz. Kicsiny próbálkozása ez a valóságnak, melynek magad is részese vagy. Tarts lépést, vedd fel a ritmus, még akkor is ha túlontúl mozgalmas, vagy éppen a maga nemében lassú e tánc. Lépj vissza párat, haladj előre azon az úton, mi túl mutat rajtad. Többek vagyunk fizikális valónknál, materiális mivoltunknál. Képesek vagyunk olyat, alkotni, mi nem mindennapos, mi meglepő és tartós. Ne maradjunk meg a Maslow-piramis alján, legyen utunk az önmegvalósítás, a teljes individuum felé. Aprócska fűszálak vagyunk mi mind egy nagy mesterséges világ kellős közepén.

Megszólalt egy hang...
Egy alak, egy gondolat.
Foszlány,
Mi nem a régi már.
Kettévált,
Automata,
Egy kicsiny darabja
Egy múltnak,
Egy szép gondolatnak.
Lecserélték,
Fecsérelték gondos kezek
Apró munkáját,
Elregélték,
Felégették nagyszerű,
Magasztos,
Mára mihaszna voltát.
Egy harang,
Egy öntött mestermű,
Egy szörnyű téboly,
S nincs többé.
Előzi a tett a munkát,
A becses agytornát.
Te cselekszel,
Ő cselekszik,
Majd mélázik búsan,
Konokul a múltban.
Készen leszünk,
Készen vagyunk,
S voltunk...
Kik tudtunk.
Most magunk után hagyjunk
A szemetet,
A tetemet,
Egy álmot,
S sárral dobáljuk,
Ki ártott,
Mégis segített,
S felcserélte
A gondolatot és a tettet!

Múlt egy idő, relatív...
A változás, pozitív?
Ha kell ha nem,
Veszett egy tökéletlen,
Mára tökéletes,
Egy véletlen,
Valahol mégis képtelen

Szerelem.
Kínos...
Hogy úgy mondjam,
Mámoros volt,
Mégis átlagos,
Vagyis felüli,
Kettőnknek,
Hármunknak,
Sokunknak...
Ez inkább már övön aluli...
S tényleg,
Ha kell, ha nem
Szertelen,
Mert csapongott egy tökéletlen,
Meglelhetetlen.
Hárman voltunk,
Mi párban,
Vagy négyen,
Inkább negyvenen.
Szerelem ment,
S jött..
Hullottak a fejek.
Mára akarva-akaratlan
Elfeledtelek!

Vesztessel fogad a halál,
Amolyan szerencsejáték gyár.
Szimpla nyerőgép,
Bedobált érmék,
Mik évek,
Elfecsérelt érzelmek.
A fogadalom örök,
Szinte futószalagon pörög.
Kinek kell ez a játék,
Mit ér az "ajándék"?
Minden ok-okozat,
S ez ledönt minden
Óriási falat, gátlást,
Elrontott életnek ad áldást,
Mit akarva-akaratlan
A testbe kódoltak lassan
Az évek,
Mondd,
Kell ennél több a létnek?
Ha nincs vég,
Sosincs kezdet.
Apró életünkbe,
Mi hozhat rendet,
Vagy kellő értelmet?
A múlt már halott,
A jelen halandó,
A jövő a halállal való
Alku,
S egy napon vesztesen,
De ha jól döntesz,
Mégsem veretlen foltos batyu.

Vágyom Rád!
Érzem szíved dallamát,
A benned élő emberek zaját!
Budapest!
Egy tökéletes est,
Benned fogan,
De hogyan?!
Hisz most voltam,
Láttalak,
Bágyadtan, gyötrődve,
Betegen ápoltalak,
Vagy Te engem?
Eleven,
S virgonc lettem,
Te segítettél ebben.
Benned álmodok,
Barangolok,
S a megtépázott csillagok mutatják,
Igen vársz,
Te megvársz engem,
S együtt Te és én,
Mi leszünk Európa,
S a szertelen csapongás közepén,
A két lélek.
S ha éjjelente pislákoló szemeidbe nézek,
Révedek,
Látom a képeket,
Miket mutatsz,
Mikkel csalogatsz.
Mohón elcsurgatsz pár cseppet,
Édes álombeli vegyszert,
De belül szebb vagy.
Sokkal, mint Te azt mutatod,
Te kutatod a lelkem,
Te rájöttél, mi is kell nekem.
Te kellesz!
Te ősi paradox,
Minden esetre már most,
Higgy nekem!
Hiányozni fogsz!

Egy szenvedélybeteg elme,
Ki nevetve,
Mint betege
Egy kórnak,
Merengve gondolok Rád,
Hűvös éjszakákon át.
Felforgattál,
Holmi őszi szél,
Mikor elmentél,
S eszedbe jutottam,
S jutok minduntalan.
Drog vagy,
Egy szenvedély,
Mely bennem él,
Lappang,
S csak remél
A testem,
Remél a lelkem,
Hogy kielégül,
Kóros szenvedélye leépül.
Hogyan mondjam, hogy szeress,
Hogy Te is újra nevess?
Kell!
Kellesz!
Mert minden nap elvesz
Egy emléket tőlem,
S nem marad semmi belőlem!
Kell, hogy apadjon,
S minden szavam,
Gondolatom igaznak hasson!
Kell egy csók,
Egy apró bók,
Mit már kaptam,
De nem elég…
Több kell már,
Mint pár kósza, elfeledett emlék!
Ugyan mit is remélnék?
Már több vagy,
Egy eleven emlékkép!