K. B. Zoltán irományai

Mondj bármit,
Már nem lényeges,
Mondj akármit,
Már felesleges.
Rágom a füled,
Ódákat zengek Neked.
Romokban a testem,
Integetek merszen Szívem,
Egykori valóm,
Egykor takaros otthont adóm!
Halovány emléke vagyok magamnak,
Elkoptam, lásd már nem hagynak,
Felesleges játékaid,
Szinte szuggerálnak gondolataid!
Felesleges, hogy várjak Rád,
Hiába jár a szád;
Egy beszélgetés mással oltári orgazmus,
Velem egy óra,
Felesleges latin virtus.
Lelépek messzire,
Kell a táv, ennyire
Felesleges e románc,
Tüzes táncunknak már úgyis vége,
Ég a cipő, mi éltette.
Az erődet adta,
A Sors keze, lásd, ezt dobta.
Felesleges a könyörgés,
Kár már minden emlékezés,
Mégis ég bennem egy kép,
Egy álomszerű áprilisi emlék.
Felesleges volt, tudom,
Nincs hatalmam, hát így hagyom
A múltat,
A jövőm Nélküled egy szeméthalom,
Ezt látom, de nem akarom!
Felesleges hajlamom
Irántad egy erős vonzalom,
Életben tart lázas hajnalokon.
Az időm véges,
Nem várok már tényleg Rád, Édes!