K. B. Zoltán irományai

Mit vársz?!
Minden nap mosolygok a világnak,
Elrejtem a hibáimat.
Begubózok, egy ócska szerepet játszok.
De Neked, ki ismersz, folytassam a szerepem?
Éljek, éljünk hazugságban éveken át?
Az életem így is egy küzdelem,
Hol a cél nemes, mégis élek,
Egy pesszimista szíve dobog ma bennem,
De ettől még a célt elérhetem.
Adjam fel álmaim, egy hiba miatt?
Egy hiba – melyről nem tehet egy ember,
Egy hiba – mellyel egyet ért,
Talán több százezer.
Te vagy, ki elfogadni nem mer.
Elfuthatok Előled, de a szívem visszatart,
Láncol, kényszerit, h várjak,
Mert beismered hibáidat.
Egyszer közös jövünk lesz,
Ez egy állapot, mi csak az élet ócska játéka,
Attól még az vagyok, kit szeretsz,
Kiért talán áldoznád az életedet.

Sajnálom az Őszi szelet,
Elveszi mindenkitől az Életet.
Nem ismeri, még hallomásból sem,
A tavaszi pacsirta lágy énekét,
Nem hallotta Ő a nyár hangját,
Mikor kurjongat, vadul vágtat,
Táncol a napsütötte réteken,
S szélsebesen örömet ad,
De észre sem veszem, amikor
Mosolyt csal arcomra! – Ezt csak vígan
Élvezem. Igen, én Őt szeretem!
A végtelen séták a lombok alatt
Oly késői órán. – Már-már beleszerettem.
A szerelem, igen a nyár
A Te hazád, itt szárnyra kelsz,
Szabadon repülhetsz,
Mint a madár, de jön az Ősz,
Költözöl Te is velük, elmész
Messzire, de nem örökre!
Vigasz, hogy az Ősz egy múló állapot,
Mi csodás, lássuk be,
Hisz a természet álmodik,
Mint mi egy csöndes éjjelen,
Magában ábrándozik,
Egy képzeletbeli szigeten.

A Nap ismét alkonyodik,
Szürke felhők lomhán elborítják
A kék eget. Borús idő jár,
Tapossa a lehullott sárga leveleket.
Egy kopáncs kopogtat, hallom, ahogy,
Dobban vele a szívem, minden apró
Lüktetését érzem.
Kihalt a város, egy nesztelen betontömb
A világ apró pontján, valahol egészen messze,
Áhított vágyaimtól.
Most Veled lennék, ölelnélek, s elmondanám,
Ordítanám, hogy Szeretlek,
S Veled igazán boldog lehetek,
De visszatart a félelem, leselkedik rám.
Árnyákom, ha süt a Nap,
Bármikor, ha velem vagy.
Azt hittem már vége, elmúlt a szomorúság,
Elkergettem Őt. Most csalódottan nézem,
De szinte már élvezem a játékot,
Az Ősz beköszöntét, mi nemcsak körülöttem,
Hanem a szívemben is megjelent,
És elvette örökre ez életemet.

 

Derengő félhomály, a lámpafényben
Mégis csillog ezer meg ezer
Apró gyémánt, a fű tövében.
Álmélkodva nézem, elvakít a fény,
De meghallom, itt szuszog a kedvesem,
Itt van ő mellettem.
Minden fény elveszik szemem elől,
S elmerülök mélyen, mint Ő álmai tengerében.
Csak én az éjszakát élvezem, a csend egyetlen otthonát.
S Ő álmodik, mélyen ábrándozik.
Szebbről, talán jobbról, mint a Szerelem,
Álmodik Ő arról, mi lesz,
Ha nem lesz már velem.
Most az érzelmek csak tompa hangok fülében,
Elnyomják a kalandok a vidám pillanatok,
Álmai vad tengerében.
Mindketten vízre szálltunk,
Ki egyik ki másik hajón hánykolódik,
De Övé a Paradicsom felé tart,
Enyém csak a Pokolig.

 

Félek.
Magától a félelem zsarnok képéttől,
Az üresség teljességétől.
Elragad a sötétség, nincs fény többé.
Látom álmaim foszlányait viszi a szél,
Repíti tova, ez már mások áhított,
Hőn vágyott kívánsága.
Egyedül leszek én Veled,
Te leszel a Szerelem, a fekete lángja életemnek.
A mostanit eloltod, feledteted,
Egy álom volt, s most már másé,
Te leszel a társa elhervadt életemnek,
Te leszel őre börtönömnek.
Ez lesz ez életem az álmaim nélkül,
Ez vár rám, ha mind beteljesületlen marad,
S a Félelem így magával ragad.

Hiteles szavaim, mint elcsigázott,
Túlnyúzott téli kesztyűk talán.
Felveszed, csak mert fázik a kezed.
Hasznát nem látod, csak egy apró tárgy.
Mégis véd a jeges széltől,
S csak akkor látod, mekkora kincsed volt egykor,
Mikor elhagytad, egy út szélére kidobtad.
Ilyen az élet, minden pillanata csoda.
A kesztyű lehet bármi más a világon,
Az értelmét csak akkor látod,
Ha egy út szélén, mint egy kidobott virágot-
Úgy találod!

Kopp!
Kopogtat az Ősz az ajtómon.
Besétál;
Csend és sejtelmes félhomály.
Csak én sírok,
Ő mégsem remeg,
Tudom,
Már mindent elfelejthetek!
Mintha őszi eső áztatná
A padlón heverő nyári képeket,
Elfolyó tinta,
Elkopó emlékek, egyszer,
Igen, még egyszer az enyémek legyetek!
De állj!
Egy apró fénysugárként
Belépve hirtelen egy árny,
Magához hív.
Halk morajlás, éktelen zsibongássá
Tornyosul a vágy hangja bennem,
De egy méla legyintés,
Az Ősz erős kezével,
S az Árny rögtön, mint a kámfor,
Egy pillanat alatt elszelel.
Bús hangulat,
Néma, kopár falak vesznek körül,
S az Ősz magával ragad,
Eltemet,
Mint a gyilkos,
Egy bűnös cselekedetet.