K. B. Zoltán irományai

 

Feladom álmain,
Az élet sodorja tovább tetteim.
Éltem, kértem, reméltem, szerettem.
Szerelem szülte terveim, mostanra elvesztek,
Eltűntek, gondolataim rendezetlenek lettek.
Kusza, kibogozhatatlan halom,
Melybe belehalok, melybe belefulladok.
Eltűnt egy csillag az égről, kialudt a láng,
Nagy a távolság, a lét, a bizonytalanság.
Elhagy az erőm, nekem nem kell más,
Hisz, Őt szeretem, miért nem hiszi el senki sem?
Boldog voltam, megtaláltam a csodát,
De kicsúszott a kezemből. Feladom?
Mit tegyek, kevés vagyok, hogy egyedül küzdjek.
Kicsiny vagyok egymagam, halovány,
Gyönge halandó, egy senki a teljességben.
Vedd el életem, Te, ki, úgy szerettél eddig,
Ki életemet adtad, oly rég, most vedd el,
Nem érdemelek semmit sem, elvesztem.
Csak Ő legyen boldog, megérdemli,
Legyen Ő teljes az életében,
Én vigyázok Rá majd Veled,
A fehér felhők felett.

 

Megfagyott az égbolt, most hullnak darabjai;
Fehér lett minden, tiszta és oly makulátlan,
Nem létezik bűn s csalás a világon.
Ropog a hó a talp alatt, s elfed egy pillanat alatt,
Tisztulok én is, javulok, változok,
Most is csak Rád gondolok.
A pelyheket nézem, elvakít a fény, a csoda.
Karácsonyi égők az ablakokban, parázs a kandallókban.
Én egyedül, csak a hópelyhek vesznek körül,
Félek, hisz nem vagy velem,
Úgy hiányzol, szüntelen kereslek,
Csak egy pillanatra Veled legyek.
Esik a hó, járja a táncot, s élvezem.
Hideg az idő, ez kell Nekik, én didergek,
De el nem mozdulok, egy tapodtat sem!
Megrezzenek, egy meleg ölelés,
Egy apró érintés tudom, Ő az, megtalált.
Mi ketten, egymás karjaiban,
S körülöttünk táncol az ég,
Táncot jár a fagyos messzeség.

Elvesztem, Te megfogtad a kezem,
Éreztem s érzem a mai napig;
Igen az a szerelem.
De jöttek a gondok, szörnyű árnyak ezek,
Szívek csatája a miénk, de győzünk,
Tudom, mit kell tennem.
Küzdök Érted, mert megéri a cél.
Kiállok Érted, mert Te jelented az életemet,
Támogatlak, bármerre sodródsz,
Mert Szeretlek!
Segíts nekem, adj támaszt,
Mert Nélküled elbukom, a sír lesz az otthonom,
Csendes kietlen sírhalom.
Egyetlen vágyam a gyönyörű nézésed,
Mellyel zavarba ejtesz,
Mellyel bármit elérhetsz.
Hozzunk helyre mindent!
Leszek gyerek, egy izgága kiskölyök,
Elfelejtem a terhet, lemondok róluk.
Érted megteszem, hisz tudod;
Te jelented az életem,
S ezt soha el nem felejtem!

Kicsiny vagyok, egy porszem,
A senkik között.
Elrepülök innen, segíts nekem;
Repíts tova ősz szél, hagy legyek
Boldog újra, gyere velem,
Szerelem, mely most kínoz,
Legyél ott mellettem.
Elszállok, mint a füst,
Egy cigaretta kátrányos füstje volnék?
Melyről leszokni oly nehéz?
Nem, egy porszem vagyok, ki különb,
Ki más, mint a többi, más, mint a nagy senki.
Szívem zakatol, mint egy vonat,
Mely átvág egy hegy mély gyomrán,
Úgy érzem, megáll, legalább többé nem fáj.
Akarlak, mint soha, akarlak akár egy pillanatra.
Repülök, Neked nem vagyok más csak egy por,
Egy kis szem, melytől a hideg kiráz,
S elfújsz messze, egy távoli helyre.

Sikítozó fények, azt hiszem, félek,
Az utcán egyedül.
Senki nem fogja kezem,
Sietek, megállít egy villamos,
Autók eveznek az úton, nem bírom.
Idegen emberek, Budapest,
Én valóban szeretlek?
Idegen vagy Te is nekem,
Nem ezt várom, nem ezt akarom,
A fények tompák, a járdák
Kurtán, képtelen folytatódnak,
Labirintus ez a szívemhez.
Egy ölelés kell, ringatás, tedd meg!
Fények, villamosok, autók, néma emberek
Hozzátok tartozom, mégis elbújok.
Boldog lehetek Veled újra, mint rég,
Mint gyermekkoromban?
Újra fények sikolya,
Autók megállíthatatlan csikorgása…