K. B. Zoltán irományai

Mézillatú virágok tavaszi zápora,
Az éjnek hízelkedő incselkedő árnya,
Madarak tökéletes, bódító éneke,
A szenvedés hívogató keze.
Egy séta a természet gyönyörén,
Vagy a pokol őrjítő peremén.
Mindet megjártam már százszor,
Sőt ezerszer, ó de hányszor
Vágytam én csak az egyre;
A végtelen örök szerelemre.
Repülnék én a felhők közé,
Az elérhetetlen csillagok mellé,
De visszafog valami, itt tart,
Mint egy bilincs fogva tart.
Keresem a kulcsot a szabadulást,
A szerelemből való kibújást,
Mely néha csak keserves fájdalom,
És én ezt átélni újra nem akarom,
Súgja ezt lelkem elcsukló hangon.
S csak ülök egy elhagyatott padon.
Töprengek, merengek az életen;
Ezernyi gondolat és képtelen
Elképzelések őrült árja kavarog,
De mindig csak egy választ kapok;
Küzdeni kell a boldog percekért,
A kiegyensúlyozott, önfeledt életért,
De lelkem ezernyi súly alatt roskadoz,
Mit az élet mindig magával hoz.
Én kapok elég gondot, s bajt,
Mi néha tudom, előre hajt.
Érzem Veled boldog lehetek,
S az életem csak Veled lehet újra kerek,
Szép boldog percekkel teli,
Mesebeli, királyi, csodaszép story.

Frissítő esővel ásztatja a Földet,
A ragyogó cseppek mind az életet,
A végtelent adják, várom a Nap sugarát,
A virágok bódító változó illatát,
A tavaszi lágy szellő noszogatását,
A szívem vad dobbanását.
De elkalandozom újra, túl a végtelen,
S nézem, de nem látom az életem.
Az emberi ármány és tettek,
Mind cáfolnak mindenre mit hiszek.
Hisz a szeretet, melyet ha feledek,
Mondd csillogó emberi elme,
Hogyan lehet tenni biztosan ellene?
Őszinte szavak, és formáló tettek,
Mi előre vihet, minket embereket.
Élni egymás mellett nehéz tudom,
De hidd nem lehetetlen ezt mondom,
Ezt állítja, harsogja lelkem,
Kiált az igazság után, de nem merem,
A hangom nem ér már semmit sem.
Süket fülek, háborodott elmék, más nem,
Ezeket találja, hiába kutatja, szól nekem.
De jön majd az ébredés a tavaszi éledés,
Remélem nem lesz késő e elmélkedés,
Vagy ez csak egy jövőbeli áhított ábránd,
Mi egy távoli alagút végén vár ránk.