Kopp!
Kopogtat az Ősz az ajtómon.
Besétál;
Csend és sejtelmes félhomály.
Csak én sírok,
Ő mégsem remeg,
Tudom,
Már mindent elfelejthetek!
Mintha őszi eső áztatná
A padlón heverő nyári képeket,
Elfolyó tinta,
Elkopó emlékek, egyszer,
Igen, még egyszer az enyémek legyetek!
De állj!
Egy apró fénysugárként
Belépve hirtelen egy árny,
Magához hív.
Halk morajlás, éktelen zsibongássá
Tornyosul a vágy hangja bennem,
De egy méla legyintés,
Az Ősz erős kezével,
S az Árny rögtön, mint a kámfor,
Egy pillanat alatt elszelel.
Bús hangulat,
Néma, kopár falak vesznek körül,
S az Ősz magával ragad,
Eltemet,
Mint a gyilkos,
Egy bűnös cselekedetet.