Isten megteremtette a Világot,
Adott hozzá bölcsőt, magát az Édent,
Hol férfi és nő együtt, boldogságban élhetett.
De munkálkodott a gonosz is,
Elszórta magját s burjánzott a szerelem közt,
Betette lábát a Földre, csábításba ejtette
Őseink, s a két szerelmes szív megbukott
S a Paradicsom ajtaja előttük bezáródott.
Ádám segítséget kért Lucifertől
A tudást akarta Ő, a nyugovást,
Elég lesz e az erő, minden kis megpróbáltatás.
Álom lett az otthonuk, repültek a vágyuk felé,
Meglátták Ők tetteik jövőjét, a gyümölcsöt,
Melynek fáját Ők ülteték.
Egyiptom, mi oly dicső szemünkben,
Ők ott a pusztulást látták, s tapasztalták,
A királyi, már oly isteni hatalom erejét,
Mely szenvedés a népnek, mely balsors az emberiségnek.
Új Paradicsom, a jogé, a demokráciáé
Lett képzeletük színhelye, hol mindenki
Ádámot ünnepelhette,
De ármány elkobzá a dicsőt,
S elfordult a néptől, a saját cél mi már fontos,
A saját öröm, a szabadság helyett.
Róma a kéjek otthona várta Őket,
Hol már valóban a saját örömök kaptak szerepet.
Gladiátorcsata, vad viszonyok, mámor,
S esztelen románc, mely összeköti a holtat s élőt,
Egy csók a bűn, egy csók a kárhozat,
S az új eszme, a lovagi, Ádámban megfogant.
Konstantinápoly, harc, lovagi erények,
Keresztesek, kik a hitet fegyverrel védték meg.
De elfáradt a szív, hisz a szerelem rabul ejti,
S nem lehetett teljes. Az eretnekek
Búcsúdala törte meg a kínos csendet.
Prága, óh Kepler szédítő tudománya.
Mit ér a tudás, ha haszna nincsen,
Mit ér a birtoka, ha tiltott, s hitele sincsen.
Adám keze gúzsba kötve, csak egy álom segítette meg.
Egyenlőség, testvériség, szabadság!
Ádám a mártír Párizsban.
Tapasztalta, átélte a harcot,
De feleszmélt újra Prágában.
A tanítás várhat, új eszme állt már készen;
A fejlődés. Londonba mentek.
A szem olykor csalfa, érzékelte Ádám
Az utcán, a panasz szavát hallván,
Életét szentelve a tudományok oltárán.
A végső, a falanszter irányítása alatt;
A tudományok szigete, de börtönbe téved
Ki itt él, nem a család, a szerelem
Mi az élet maga, hanem a tudomány
Az élet zsarnoki fogaskereke.
A halál az Űrbe vezetett,
Eljött a végpont, nincs lélegzett,
A szellem szava, mit sem ért,
Semmis volt a hallgatónak,
A dac, ez lett a jutalma.
Korai a kárörvendő kacagás,
Ádám él, s a Földre kíván.
Hó és jég, kietlen táj fogadta,
Ádám Isten e vidéken egy eszkimó szemében,
Az álomnak vége, hisz megriadt egy öleléstől,
Megriadt a sors kegyetlenségétől.
A végzet kerülhetetlen, de Isten
Az egyetlen, Lucifert cáfolja ebben.
Az ember sorsának saját kovácsa,
A küzdelem s a bizalom a kulcsa,
Mely a titok nyitja,
S innen kezdődik az emberiség krónikája.