K. B. Zoltán irományai

A Nap ismét alkonyodik,
Szürke felhők lomhán elborítják
A kék eget. Borús idő jár,
Tapossa a lehullott sárga leveleket.
Egy kopáncs kopogtat, hallom, ahogy,
Dobban vele a szívem, minden apró
Lüktetését érzem.
Kihalt a város, egy nesztelen betontömb
A világ apró pontján, valahol egészen messze,
Áhított vágyaimtól.
Most Veled lennék, ölelnélek, s elmondanám,
Ordítanám, hogy Szeretlek,
S Veled igazán boldog lehetek,
De visszatart a félelem, leselkedik rám.
Árnyákom, ha süt a Nap,
Bármikor, ha velem vagy.
Azt hittem már vége, elmúlt a szomorúság,
Elkergettem Őt. Most csalódottan nézem,
De szinte már élvezem a játékot,
Az Ősz beköszöntét, mi nemcsak körülöttem,
Hanem a szívemben is megjelent,
És elvette örökre ez életemet.

 

Derengő félhomály, a lámpafényben
Mégis csillog ezer meg ezer
Apró gyémánt, a fű tövében.
Álmélkodva nézem, elvakít a fény,
De meghallom, itt szuszog a kedvesem,
Itt van ő mellettem.
Minden fény elveszik szemem elől,
S elmerülök mélyen, mint Ő álmai tengerében.
Csak én az éjszakát élvezem, a csend egyetlen otthonát.
S Ő álmodik, mélyen ábrándozik.
Szebbről, talán jobbról, mint a Szerelem,
Álmodik Ő arról, mi lesz,
Ha nem lesz már velem.
Most az érzelmek csak tompa hangok fülében,
Elnyomják a kalandok a vidám pillanatok,
Álmai vad tengerében.
Mindketten vízre szálltunk,
Ki egyik ki másik hajón hánykolódik,
De Övé a Paradicsom felé tart,
Enyém csak a Pokolig.