Haldoklik a csodás Nyár,
Elmúlik, de előtte még táncot jár
A Széllel, mely szárítja,
Elfújja, felejteti kínját egy picit,
S szívéből a vércseppek lassabban hullnak,
Mintha reményt adnának.
De nem, Ő lép a helyébe,
S a Nyár minden szépsége
Eltűnik egy kis időre.
Szeretet, szerelem, kitartás,
Ő maga a megpróbáltatás.
Szívem a Nyáré csakis, nem másé,
Vele együtt haldoklom én,
Érte, csak egy utolsó pillantásért,
Mit rám vetne, s emlékeznék,
Minden csodás tettre.
Ülök, s csendesen nézem a Holdat,
A csillagokat, az égen.
Millió történet birtokában vannak,
S mindet magukban tartva élik életüket,
Évszázadokon át, most én is mesélek,
Elregélem szívem panaszát,
S várok, hátha válaszol egy-egy fénylő csoda,
Csak egy apró mihaszna szóra vágyom,
De nem kapok választ, a néma szó-temető tengere,
Most is csak hallgat, válaszra sem méltat.
Hűen tartja ígéretét, s én csak mesélek,
Szívem könnyű lesz egy pillanatra,
Elszáll a gond, fel magasba, de megtalál újra,
S elkezdem a mesémet újra, s rám figyel,
Az éjszaka, minden fénylő pontja.
Mélyen gondolataimban kutatok,
Nézem rövidke életem apró tetteit,
Nézem rövidke életem nagy hibáit.
Volt sok, mind jelentéktelen tévedés,
Csak egy jelenbeli félrelépés.
De most tán egy barátot elvesztve,
Keresem a választ a kérdésemre:
Szeret még vagy végleg vége?
Én voltam, ki Őt csak úgy félretette.
A hiba óriási, nem csak egy apró tévedés,
Most mit tegyek, van e reménykedés?
Csak megtépett szívem igazolja;
Belátom bűnöm, én tévedtem,
Bocsájts meg most nekem!
Fontos vagy nekem, de döntöttem,
Egy egyszerű megoldást kerestem,
Bár egyszerű volt, de súlya nehéz,
Ezért fáj most, a bánat emészt.
Egy könnycsepp kevés, hogy felejts,
Hisz fontos volt, tudom jól,
Ezért is ülök csak szótlanul merengve,
A választ keresve, s nézem a cseppeket,
Melyek akár az enyémek is lehetnek.
Három dicső zászlót tép a szél,
S én nézem, az életet meséli el nekem.
Mind hárman a büszke diadal címerei,
Eltántoríthatatlan, hősies győzelmek jelei.
De jön a szél; mozdul, sodródik untalan,
Ilyen az élet is, mint tudjuk kiszámíthatatlan.
Egy barát, egy igazi a mi dicsőségünk büszke jele,
Ha jön egy apró gond meginghat,
Bár soha el nem enged a keze.
Szép, csodaszép, álombeli talány;
Egy tökéletes barátságot kötni, s kibírni,
A célig, a büszke diadal végéig.
Nekem fontos, nekem az életem, de ha felejtem,
Térítsen újra utamra mind egytől-egyig,
S én kitűzöm büszke zászlóm
Egy nagy hegy tetejére,
S látszik majd, hogy a szívem legmélyében
A barátnak helye van,
Akkor is, ha szélvihar tépázza szívem,
Vagy ha meging a hitem.
Az éj ismét magához húz,
Ringatózok egyedül, álmodozok.
Körülöttem az élet írja sorait,
De engem kihagy, felejt egy kicsit.
Hallom eldúdolja a maga dalát.
Most csend, – Már Ő uralkodik. -
Füleim tompán élvezik, így könnyebb,
De ennek is vége, mint minden másnak,
Minden jónak mit eddig szerettem
Két kezemből eltűnt egyszer csak
Nem leltem, már egyiket sem.
Ezért félek, rettegek most is,
Hisz Ő kell nekem,
Nélküle már nem teljes az életem.
De állj! Ne folytasd az írást,
Az enyémet ne, vess véget rögtön,
Ha nem lesz Ő többé,
És a szívem meghasad belé!
Harcolok akár a Sorssal,
Küzdök bármely földöntúli hatalommal!
De vége a csöndnek, szeme ismét rajtam,
Figyel rám most már egy kicsit,
És folytatja az írást megint.
A közeli jövő baljós árnya követ,
De eltévedt, most nyugtom van.
Távol a világ szeme elől
Élvezzük a percet, a közös életet.
Gyönge vagyok Nélküled,
Egy senki, de most felejtek,
Egyszerűen eltemetek mindent,
De csak egy időre, egy röpke,
Mégis felemelő hétre.
Ha vége előásom a gondot,
Kihantolom a baljós árnyat,
Erre vár, de legyőzzük
Együtt Te és én,
Ezt tervezzük a világ távoli,
Mégis csodálatos rejtekén.
Lehunyva lelkem tükrét
Most csak Téged lát,
Ragyog, mint még soha,
S élvezem, de tudom;
Ez csak egy apró csoda,
Mit álomnak nevezünk,
Mi eljön és magával ragad,
Túl repít a végtelen határon,
Fel a csillagok közé.
Ez valóban csoda,
S ki tudja, ki adta.
E tükör a kapocs,
Mikor nem vagy velem,
Így látlak, érezlek újra,
Mint legutoljára - gyere álom!
Siess, mert fáj,
Nem kell nekem az üres való!
Add Őt nekem, míg álmodom,
Legalább addig kárpótol,
Míg újra magamhoz nem szoríthatom.
A magányt keresve,
A csillagokon merengve,
Egy sötét éjszakán, az ablakom párkányán,
Nézem a fények játékát,
A bogarak az élőlények hangját
Hallgatom és ámulok
S csodálkozom az életen,
Mi oly képtelen.
Elképzelni sem tudom,
Mi lenne velem,
Ha nem lenne meg nekem,
Hol volnék, mit csinálnék,
Mi volnék, ha nem lenne életem?
Zűrzavar, kavargó gondolatok,
Elképesztő talányok születnek,
De itt vagyok, élek, dobog a szívem,
Van egy tiszta lelkem,
Minden pillanatban szétárad az erő,
Mi előre hajtó lendületet ad.
Csak a gondok nem szűnnek,
De ezért is élek.
Keresem a választ ezen az éjszakán,
Minden csendes és kietlen,
Csak egy apró bogár játszik nekem,
Sajnos nem értem, de akarom,
A választ dúdolja, jól tudom.
Az égen a csillagok néznek,
Nem is tudom, mit remélek,
Így farkasszemet nézek, hátha nyerek,
S magukhoz örökre elrepítenek.
Ez az éjszaka rejtélyes mivolta,
Ebben rejlik a csoda,
Az élet kulcsa, mit keresek,
Itt volt előttem, de eddig nem leltem.
Jövök még sötét,
Jövök még és játszok a széllel,
És beszélgetek újra az életemmel.
Honnan tudod, hogy örökké tart,
Hogy nem ér véget hamar?
Titkon, a szívem mélyén félek,
Csak elfedi a sok közös emlék,
Pillanat, a csodás mesebeli kép,
Miben részünk volt együtt.
Egy pillanat sok, melyet nélküled töltök,
Csak merengek, csak kereslek,
Minden pillanat a múlté,
Minden tett elenyészett csupán,
De a jövő a miénk.
Oly rég láttalak, már a napját sem tudom,
Oly rég hallottalak, már a percét sem tudom,
Oly rég csókoltalak, már a pillanatát sem tudom,
Ez is csak a múlté, de emlékezni öröm,
Mi életben tart, segít, gyógyítja sebzett szívem
Ha nem vagy itt velem.
Látom már a csodás közös életet,
Ott lapul a képzeletem mesebeli szigetén,
Már csak rajtunk áll, elő jön-e, csaljuk hát,
Játsszunk vele, mert a miénk lesz, jól tudom;
Itt az idő, tegyünk meg mindent érte,
És meg lesz a szívünk áhított mesebeli jövő-képe.
Rád találtam, kire eddig annyit vártam,
Mégis fáj, szenved a szívem,
Mert nem vagy itt most velem.
Mit ér a szerelem, ha csak szüntelen vágyódás
Mely minden pillanatban csak megsebez?
Mit ér szerelem, ha kétségek közt ébredek,
Egy édes álom után?
Van egy pár, az egyetlen, kiért élsz,
Feladod élted, hogy boldog legyen,
S közben szárnyal a szív, mámorít a mosoly,
A nevetés, a csók minden egyes ölelés.
Igen ez a végtelen, az örök szerelem.
Néha kételkedem, mert fáj,
Hisz megváltozik minden, s a változás nagy súllyal jár.
De most hallom hangod, és megtenném;
Életem összekötném örökre csak Veled,
Mindig Melletted ébrednék,
S néznénk Együtt a naplementét, élveznénk a táncot,
Minden utolsó kis lángot megosztanék Veled,
Mert csak Téged szeretlek!