Van nekem egy nagy titkom,
Hogy az én jó barátom
Csodálatos, óriási varázsló.Képes varázsolni,
le tudja a Napot a Földre
Hozni.Nem is tudja, mi lenne,
Ha nem lenne,
Emberek tömegének a szíve
Üres lenne.Mert nem lenne a barát,
Ki varázsolni tud,
Sosem érezném ezt a
Biztonságot.A Napot közéd varázsolja
Írásaival,
Mosolyt csal az arcodra
Gondolataival.Remélem, sosem felejti,
Hogy Küldetése van!
S én büszkén mondhatom:
Nekem varázsló barátom
Van!
Köszönöm Szépen Vivijean!:)(K)
Kettős kis világ - ez járt nekem;
A való élet és a szerelem. -
Mit titkolok, mit csak elrejtek,
Úgy ahogy egy hasztalan tárgyat
A fiókba elteszek.
Szívem meghasad, mert hazudok,
Meddig bírja? –Nem tudom, csak várok,
Egy tökéletes pillanat mámorára,
Mi csak elkábítja szívem és tönkreteszi lelkem.
Ez igazi, jól tudom, maga a valóság,
Nem csak képzelgés, ez túl szép,
Ezért is oly nehéz.
Ne játssz velem, mert meghalok,
Szívem apró darabokra hull,
Akkor vége, nincs többé, nem lesz nekem
Mire eddig vártam;
Te és a titkolt szerelem.
Gratulálok, megtetted,
Legyőzted ellenfeled, Te nyertél,
Most tiéd a diadal, az ismertség,
A fény, a csillogás, de vajon én?
Legyőztél, reménytelen csata,
Nagy dicsőség, megkaptad,
Mit szíved, minden porcikád akart;
A porba, a magányba taszítottál,
S még várnál? Mondd mit tegyek?
Erőm nincs, semmit nem teszek.
Csak várok, egyedül gubbasztok,
Mint bábjában a hernyó,
Hogy pillangó legyen, raboskodok.
De ha szabadulok, Te lekötöd szárnyam,
S elásod vágyam egy gödör mélyére,
Így ennek soha nem lesz vége,
Csak ha végleg feladom.
Segíts, miként tegyem, hogy vessek véget?
Elveszett életem, nincs egy árva reményem.
Bocsájts meg nagy világ, ki óvtál,
S most csalódtál, de várj,
Óh, mégse, tűnj el, hagyj,
Így lesz a legjobb, már végleg végem van.
Tudom félsz, csak reszketsz,
Hisz átléped a felnőttek kapuját,
S elhagyod életed gyermekkorát,
Miben minden oly egyszerű könnyed;
Nem kellett más tenned, csak szeretned.
A szüleid védtek, óvtak a rossztól,
A szörnyű csalódástól.
De most szenved a szíved, hisz mégis kaptál,
Részese voltál, megtalált Téged is,de felejts,
Zárd le, tanulj meg újra bízni és szeretni!
Én itt vagyok, tudod, segítek,
Kitartok melletted, mert szeretlek.
A legjobb barát, kit kívánhat az ember,
Nekem Te vagy, lelki társra leltem,
Te tudod minden apró tettem,
Gondolatomat ismered egy nézésből,
Egy kicsiny lélegzetvételből.
Eltelt 18 év, egy kicsiny szelet az életedből,
Mi tele volt boldog perccel és évezredeknek tűnő
Bánatokkal, bár nem volt könnyű,
De most itt az idő, Te sem menekülhetsz.
Hidd el minden a legnagyobb rendben lesz.
Nyisd hát a kaput, lép át rajta
És váltsd valóra az álmod, ahogy a szíved akarja!
Az élet egy végeláthatatlan játék,
S Te döntöd el, mire vágyik a szív,
Mely irányít, s elkábít, de dönts,
Hisz lehet az víg, komikus vagy dráma,
Döntsd el mire vágyik szíved világa.
Az élet egy végeláthatatlan csoda,
Mely mindenhol ott jár-kel,
Csak hinni kell, s bízni a jóban,
Így megtalálod a csodát, a szépet
Talán minden szörnyű gondban.
Az élet egy végeláthatatlan harc,
Mi eltántorít, vagy beskatulyáz,
De ne hagyd magad, állj fel bátran,
Van aki segít, ne keseredj el,
Van ki fogja kezed, s soha nem engedi el.
Az élet egy végeláthatatlan merengés,
Hisz töprengünk a nyitján, mi is ez,
Miért élünk s mit tegyünk, csak kérdezünk,
Ahelyett, hogy élvezzük a szépségét;
Az életünk édes gyümölcsét.
Éld hát az életed, hisz végeláthatatlan
Érzések birtokában lehetsz, ha szeretsz,
De véges, így tedd meg bármi is az,
Mitől szebb lehet, csak cselekedj,
Bárhogy is irányítja kis szíved!
Szürke felhők borongó árnyak
Oldalán elhúznak fölöttem, s nevetem;
A szánalom hangja szólal meg bennem.
Nem lehet most ennyi fájdalom,
Ennyi kínkeserves bánatom;
Hisz megérkezett szívembe a tavasz.
A virágok újra színpompás ruhában
S rügyeznek a fák szívem világában.
De itt a komor valóság elenyésző,
Elemésztő árnyai kergetnek,
S nem tudom, igazán mit is tehetek;
Hagyjam a szívem tavaszának ábrándos
Világának pusztulását?
Vagy örüljek s élvezzem a szerelem mámorát,
Mely az életem kínzó kudarcát
A kedvesem elfogadását jelenti,
De feledtetné a lemondás égető fájdalmát,
Mely sebzi szívem boldogságát?
Apró mozgó foltok, most oly közel,
A fénylő csillagok a tó vízében
Táncolnak, s nézem, milyen élvezettel
Merülnek alá s fel, pillanatok műve,
Mint az Élet. Az apró fonalakból
Szőtt édes álmokkal teli Élet.
Sokan kérjük, de mikor kapjuk
A boldogság teli poharát, mi elmossa
A fájdalom kínzó maradékát.
Szerelem is kell, nem sok,
Csak egy életen át tartó, érzelmekre
Ható apró csalfa mese, melybe
Beleremeg az ember minden kicsiny része.
A képzelet, a lelki egész,
Mi mindent felemészt, s elenyésző
Foltokkal s pontokkal
Aprócska álombeli pillanatokban
Összeáll és egy életre szíven talál.
Félek én Tőled;
Egyszer elhagysz majd engem,
Egyszer elfeledsz, elengedsz,
S nem lesz más csak a puszta,
Az örök félelem a rossztól,
A végeláthatatlan szenvedéstől.
Most jól vagyok, csak remélek;
Elég lesz az idő, s eljutok majd oda,
Hová sóvárgok, csak vágyakozok,
Már talán születésem óta.
Hol a kék eget nem választja el semmi sem
A termékeny föld ölelésétől,
Nincs akadály, minden együtt van egységben,
Együtt van teljes békességben.
Nem Tőled félek, ne érts félre,
Csak attól, mi rám vár ha nem leszel,
Ha eltűnik minden, mi kell nekem;
Az életet adó örömök
A békességet biztosító erős cölöpök,
Melyek erősen kitartóan,
Sőt megdönthetetlenül segítik,
Biztosítják utam, vigyáznak rám,
Ha elveszek, mert eltűnök én Veled,
S nem lelem többé a helyemet.
Az érzelmeim börtönében élek és félek,
Sosem szabadulok s egyedül maradok.
Eljön majd a magány, s ketten leszünk
Együtt , s majd egymást szeretjük,
De ments meg engem, szabadíts fel,
Anélkül hogy elvesznék, ébressz fel,
Hisz álmaimba vagyok száműzve,
Mint egy csodaszép tündérmese,
Úgy élek én ott szabadon, s hagyom,
Hogy elragadjon a végtelen képzelgésem,
De ments meg engem, szabadíts fel,
Rántsd le a leplet, ébressz fel,
Hisz az élet szép, és én szeretem,
Csak emlékeztess erre szüntelen.
Minden nappal jobban vágyom Rád.
A szívem nem bírja e megpróbáltatást;
Gyere és ments meg hát,
Nyisd fel a börtönöm ajtaját!
Van nekem egy csoda ládikám,
Melyben a sok kincs és titok mind rám vár,
S kell hozzá a kulcs, az élet, a szeretet,
De elvesztettem én már mindet.
Nincs kulcsom, elhagytam én réges-rég,
Egy elhagyatott erdő közepén.
Az életemet már feladtam az sincs már.
A szeretet, így talán nyílhat a zár,
Mégsem nyílik, hiába próbálom,
Küzdök, de nem lelelem,
Félek, csak zokogok, hisz elszállt,
Elrepült az utolsó reményem.