K. B. Zoltán irományai

Három dicső zászlót tép a szél,
S én nézem, az életet meséli el nekem.
Mind hárman a büszke diadal címerei,
Eltántoríthatatlan, hősies győzelmek jelei.
De jön a szél; mozdul, sodródik untalan,
Ilyen az élet is, mint tudjuk kiszámíthatatlan.
Egy barát, egy igazi a mi dicsőségünk büszke jele,
Ha jön egy apró gond meginghat,
Bár soha el nem enged a keze.
Szép, csodaszép, álombeli talány;
Egy  tökéletes barátságot kötni, s kibírni,
A célig, a büszke diadal végéig.
Nekem fontos, nekem az életem, de ha felejtem,
Térítsen újra utamra mind egytől-egyig,
S én kitűzöm büszke zászlóm
Egy nagy hegy tetejére,
S látszik majd, hogy a szívem legmélyében
A barátnak helye van,
Akkor is, ha szélvihar tépázza szívem,
Vagy ha meging a hitem.

Az éj ismét magához húz,
Ringatózok egyedül, álmodozok.
Körülöttem az élet írja sorait,
De engem kihagy, felejt egy kicsit.
Hallom eldúdolja a maga dalát.
Most csend, – Már Ő uralkodik. -
Füleim tompán élvezik, így könnyebb,
De ennek is vége, mint minden másnak,
Minden jónak mit eddig szerettem
Két kezemből eltűnt egyszer csak
Nem leltem, már egyiket sem.
Ezért félek, rettegek most is,
Hisz Ő kell  nekem,
Nélküle már nem teljes az életem.
De állj! Ne folytasd az írást,
Az enyémet ne, vess véget rögtön,
Ha nem lesz Ő többé,
És a szívem meghasad belé!
Harcolok akár a Sorssal,
Küzdök bármely földöntúli hatalommal!
De vége a csöndnek, szeme ismét rajtam,
Figyel rám most már egy kicsit,
És folytatja az írást megint.

A közeli jövő baljós árnya követ,
De eltévedt, most nyugtom van.
Távol a világ szeme elől
Élvezzük a percet, a közös életet.
Gyönge vagyok Nélküled,
Egy senki, de most felejtek,
Egyszerűen eltemetek mindent,
De csak egy időre, egy röpke,
Mégis felemelő hétre.
Ha vége előásom a gondot,
Kihantolom a baljós árnyat,
Erre vár, de legyőzzük
Együtt Te és én,
Ezt tervezzük a világ távoli,
Mégis csodálatos rejtekén.