K. B. Zoltán irományai

 

Ragadd meg a tollat, s a percet,
 Mellyel minden szebb és jobb lehet.
 Sződd tovább az életed fonalát,
 Az életed mesebeli folytatását.

A boldogság már vár Rád,
 Csak írj tovább kérlek Téged.
 Hidd el van még szép és jó,
Mi ebben az életben Téged illet!

Egy mesebeli modern story,
Ami csak a Tiéd lehet,
Csak írj tovább, írj bele mindent,
Mitől boldog lehet egy egész élet.

Én Veled vagyok, segítek,
Kiegészítek, javítok, s kérek.
Vedd kezedbe a sorsod, fogd erősen,
S el ne engedd soha sem.

 

Te vagy ki az életemet adtad oly rég,
Tőled kaptam mindent mi nekem elég;
A dobogó, érző néha kesergő szívemet,
A sok feledhetetlen emlékemet.
Bár tudom, nem vagyok tökéletes,
De nem baj ez teljesen természetes.
Köszönök minden boldog percet,
Miben ennyi éven át részem lehetett.
A köztünk lévő szoros köteléket,
Melyet senki nem láthat és érthet
Fel nem bontja soha semmi sem,
Még az értelmen túlnyúló Halál sem.
Anya a Földön van sok, sőt számtalan,
Kik mind a boldogságért küzdenek untalan,
De nekem csak egy fontos e Világon;
Te vagy, kinek az életem ajánlom.
Benned fejlődtem 9 hónapon át,
Veled együtt egy csodás életen át,
A gondolat, hogy egyszer elveszítelek,
Árnyékként követ, s bevallom félek,
Hisz Te nem vagy pótolható,
Hisz Te vagy a fontos életet adó;
A tökéletes Anya.

Én nem erre a Világra születtem,
Kívülálló vagyok , de szeretem
Az élet apró örömeit;
A naplementét, a Hold fényét,
De győzz meg, hogy jó helyen vagyok,
S a jó úton járok.
Győzz meg engem, csak ennyit kérek,
Ez minden mit Tőled kívánok,
És hogy szeress, el ne engedj, s csak ölelj.
Az életem ugyanakkor teher a világra,
Teher a szeretteim boldogságára.
De győzz meg engem, hogy nem így van,
Győzz meg, hogy minden rendben van.
Szavad az örök értelem, fény az életben,
Csupa igaz bölcseletnek látszó ,
A csillagokkal táncoló kis csoda.
Mely több nekem, mint egy apró szócska,
Mely elhagyja ajkad, s ezzel formálsz,
Oly sok bátorító, oly sok kedves szavakat,
Mik annyiszor segíteni tudtak.
Győzz meg, hogy megéri küzdeni,
S megéri a rosszat feledni.
Így eljön majd az örök a végtelen ár,
Mi magával visz s magába zár,
És eljutok oda, hol a boldogság csak Rám
És csak Rád vár.

Eldobom én a testem,
Nem kell az már,
Érzem nincs miért élnem,
Eljött a nagy homály.
Mely, mint az élet,
Oly kiszámíthatatlan,
Oly megfoghatatlan kis semmiség,
Mely nekem elég.
Hisz elvesztem én,
Nincs nekem hely e világon.
Elszökött belőlem a lét,
Sosem érzett kín, s fájdalom;
Ezt érzem én a választás küszöbén.
Szeretlek én, tán úgy, mint senki más,
Senki más ezelőtt, de nehéz.
Ezt bevallom ezért is sajnálom,
Hisz, nem mondom, hogy Szeretlek,
Nem érzem már a lángot,
Mely egykor úgy égett.
Szeretlek!- most mondom Neked,
Ne kételkedj, csak engedj,
Engedj utat és adj időt,
S talán ez ad nekem elég erőt

Elvágyódok innen messzire,
Hová nem juthat el senki se’.
Túl a messzeség véges határán,
Túl az értelem őrjítő zavarán.

Ott a kísérőm csakis a halál,
Mi egyszer úgyis megtalál,
De jönne már el értem,
Oly sokszor ezt érzem.

Kéz a kézben utazunk,
S boldogok vagyunk.
Hiába nincs senki sem,
Kit e világon szerettem.

Előttünk a víznek árja,
Az élet végső határa,
S átúszom én, van erőm,
De itt már nincs kísérőm.

Egyedül vagyok, csak egymagam,
Elszállt a bánatom, a fájdalmam.
Minden tiszta és egyszerű,
Tökéletes és kitűnő.

Repülök a végtelen felé,
Egy fényesebb jövő elé,
Mi rám vár a halál után,
Mi engem úgy kíván.

 Egyedül vagyok én, egymagam,
Csak a szerelem az mi kíséri utam.
Ez, mi előre hajt, amiért küzdök,
És én az árnyak elől nem menekülök.
Bejárják az éjszakát és magukkal hozzák,
Magukkal viszik és tovább adják;
A szomorúságot, mely mint az üresség
Megmagyarázhatatlan képtelenség.
Jönnek ők felém, de nem félek,
Csak Őrá gondolok és kérek.
Kérek elég erőt és szerelmet,
S kevesebb bánatot és gyötrelmet.
Az árnyak eltűntek, nincsenek már,
De az éjszaka Nélküle még így is kopár.
Bejárom a várost keresem a fényt,
S Hozzá az utolsó apró kis reményt.
Előttem egy alagút, s mint az élet,
Oly hosszú, de akár veszélyt is jelenthet.

De a fényt a végén biztosan megleled!

Súgja valaki a sötét éjszakán,
S én átlépek az alagút határán.

 

Mézillatú virágok tavaszi zápora,
Az éjnek hízelkedő incselkedő árnya,
Madarak tökéletes, bódító éneke,
A szenvedés hívogató keze.
Egy séta a természet gyönyörén,
Vagy a pokol őrjítő peremén.
Mindet megjártam már százszor,
Sőt ezerszer, ó de hányszor
Vágytam én csak az egyre;
A végtelen örök szerelemre.
Repülnék én a felhők közé,
Az elérhetetlen csillagok mellé,
De visszafog valami, itt tart,
Mint egy bilincs fogva tart.
Keresem a kulcsot a szabadulást,
A szerelemből való kibújást,
Mely néha csak keserves fájdalom,
És én ezt átélni újra nem akarom,
Súgja ezt lelkem elcsukló hangon.
S csak ülök egy elhagyatott padon.
Töprengek, merengek az életen;
Ezernyi gondolat és képtelen
Elképzelések őrült árja kavarog,
De mindig csak egy választ kapok;
Küzdeni kell a boldog percekért,
A kiegyensúlyozott, önfeledt életért,
De lelkem ezernyi súly alatt roskadoz,
Mit az élet mindig magával hoz.
Én kapok elég gondot, s bajt,
Mi néha tudom, előre hajt.
Érzem Veled boldog lehetek,
S az életem csak Veled lehet újra kerek,
Szép boldog percekkel teli,
Mesebeli, királyi, csodaszép story.

Frissítő esővel ásztatja a Földet,
A ragyogó cseppek mind az életet,
A végtelent adják, várom a Nap sugarát,
A virágok bódító változó illatát,
A tavaszi lágy szellő noszogatását,
A szívem vad dobbanását.
De elkalandozom újra, túl a végtelen,
S nézem, de nem látom az életem.
Az emberi ármány és tettek,
Mind cáfolnak mindenre mit hiszek.
Hisz a szeretet, melyet ha feledek,
Mondd csillogó emberi elme,
Hogyan lehet tenni biztosan ellene?
Őszinte szavak, és formáló tettek,
Mi előre vihet, minket embereket.
Élni egymás mellett nehéz tudom,
De hidd nem lehetetlen ezt mondom,
Ezt állítja, harsogja lelkem,
Kiált az igazság után, de nem merem,
A hangom nem ér már semmit sem.
Süket fülek, háborodott elmék, más nem,
Ezeket találja, hiába kutatja, szól nekem.
De jön majd az ébredés a tavaszi éledés,
Remélem nem lesz késő e elmélkedés,
Vagy ez csak egy jövőbeli áhított ábránd,
Mi egy távoli alagút végén vár ránk.

Elhagyott, kietlen szobába léptem,
A falakon ismeretlen képeken
Ismeretlen emberek néztek reám.
Félhomály és derengő fénysugár
Járta át a szobát, s most félek,
Nem lelem, kit e négy fal közt keresek.
Szétnézek, kutatom Őt, de nem lelem,
Mindent megteszek, bár tudom elvesztettem.
Szívem darabokra hull a padlón,
Csak nézek utánuk oly mohón.
Üres lélek, nincs szívdobbanás már,
Ez minden mi csak reám vár.
Az ismeretlen arcok most barátok,
A sötétben én vigaszt találok.
Leroskadok, ülök némán, s élvezem
A percet, az utolsó örömöt, mit életem
Megadott nekem, újra élem végtelen,
Bár titkon ott legbelül remélem;
Eljön még és újra megélem.

 

Elmém oly nyugtalan,
Mi csak zakatol untalan,
Oly sok gondolat és érzés,
Értelmetlen földöntúli kérdés.

Nem felednék egy percet sem,
Mind alakítja kicsiny életem,
De lehetnék akármilyen,
Ha nincsen egy árva emlékem.

Vannak jók és rosszak,
Mik mind formálni tudnak,
De vajon ha párat feledek,
Úgy valóban boldog lehetek?

A teljesség kell nekem,
A végtelen áhított szerelem
Mely hiányzik és hibádzik,
S az életem sivár így.

Szeress engem kérlek Téged,
Remélem Te is így érzed,
Hogy nélküled egy perc örök,
S ebbe én beleőrülök.